"Valami nagyon hangzatos idézet a tetoválásról." - valami barom
Most, hogy majdnem mindenkinek van már tetoválása, fölöttébb büszkén viselik azok, akik semmi esetre sem szeretnének kimaradni a trendekből. Mások kikérik maguknak, hogy megbélyegezzék őket amiatt, hogy tetováltak, pedig a tetoválás maga a megbélyegzés. Ha ez eddig nem esett le nekik, valamit nagyon benéztek, de ezt a megbélyegzést ők önként vállalták. Nyilván, ha én szoknyában szeretnék járni férfi létemre az utcán, számolnom kell azzal, hogy vannak akiknek ez nem tetszik. De a helyzet az, hogy nem is tudnék ezen nagyon meglepődni.
Egyszer egy muszlim barátom Egyiptomban megkérdezte az őt rendszeresen megállító biztonságiőröket, hogy miért állítják meg minden egyes alkalommal, és igazoltatják, mikor már pontosan tudják, hogy ki ő, és honnan jött. Azt felelték, hogy ez [az állandó atrocitás] azért van, mert szakállas. Ő elgondolkozott, és azt mondta, hogy ja, ha ez az ára annak, akkor rendben, ezt az árat kész megfizetni érte.
Sajnos ilyen a világ, mindennek ára van. Jobb esetben mi döntünk, hogy meg kívánjuk-e fizetni, rosszabb esetben a kényszer visz rá.
A tetoválásnak is van ára. Kifizetjük a tetoválónak, ha nem azonos a tetoválóval, a tervezőnek vagy rajzolónak is, és fizetünk érte akkor is, ha valaki nem pont azt a következtetést vonja le belőle, mint amit mi szeretnénk. Fizetünk a fájdalommal, mikor varrnak, és míg gyógyul, és fizetünk ha emiatt valamilyen egészségügyi kárunk származik belőle. Ezek egy része elkerülhetetlen, amivel nem árt ha tisztában van az, aki erre adja a fejét.
A tetoválásnak van viszont egy rejtett mellékhatása is, ugyanis nem csak külsőleg hajlamos megváltoztatni bennünket, hanem belsőleg is. A tetoválás nagyjából végleges változás, vagy a legtöbb esetben az, ezért igen szar lenne megbánni egy hét múlva, és még szarabb lenne beismerni, hogy az a pillangó vagy rózsa nem is volt jó ötlet. Szerencsére az embereknek van egy nagyon jó módszerük ennek elkerülésére. Ezt hívják önigazolásnak. Az önigazolásban az ember akár addig is elmehet, amikor már a tényeket is tagadja, de most patológiai esettel ne foglalkozzunk, mondjuk, hogy a tényeket az emberünk nem tagadja, hanem csak arra törekszik, hogy a dolgok jó oldalát lássa. Mivel megváltoztatni nem tudja (egy könnyen), ezért egy ilyen fókusz áthelyezés komoly megkönnyebbülést hozhat. Például így: "nem is olyan fos ez a rózsa, mert én rajzoltam, és így legalább egyedi". Vagy: "igaz, hogy a rég ejtett pasim neve van rávarrva a hátamra héber betűkkel, de úgyse tudja elolvasni senki, mondhatok bármit". Vagy: "igaz, hogy édes-savanyú mártás van a derekamra írva kínaiul, de ha azt mondom, hogy szándékosan, akkor még poén is".
A végtelenségig lehetne sorolni a mentségeket, amiket kvázi végzetes malőrök után szoktak az emberek kitalálni, de itt most nem ez a lényeg, hanem az, hogy ami egyszer így már bekövetkezett, az jó eséllyel úgy is marad, mert hajlamosak vagyunk hozzá igazítani a véleményünket. Ez tehát egy újabb ár, amit meg kell majd fizetnünk, hogy belsőleg is megváltozunk, és esetleg olyan emberek leszünk tőle, amilyenek nem voltunk.
Ehhez kapcsolódik még az is, hogy aki tetovált (vagy aki nem, de valamiért fontos neki a téma), az egy halom pszichológiai mechanizmus miatt, amelyekre most nem térnék ki, kész felosztani az embereket tetováltakra, és nem tetováltakra. Ha megvan ez a két csoport, rögtön bele is helyezi magát valamelyikbe. Ha pedig belehelyezte magát valamelyikbe, azonnal tudni fogja, hogy az a csoport a "mi", míg a másik csoport az "ők". Sajnos amint ezt elköveti, a mi csoportunk egyre szimpatikusabb lesz neki, míg az ő csoportjuk egyre ellenszenvesebb. Ez szinte minden emberrel így van, nem kell megijedni (vagyis de, de most egy kicsit jobb, ha nyugodtak maradunk), majdhogynem elkerülhetetlen a dolog, csak nem árt tudni, hogy ezzel még jobban eltávolodik attól, ami akkor volt még mielőtt besorolta volna magát valamelyik csoportba, és még jobban eltávolodik a másik csoporttól, és még közelebb kerül ahhoz a csoporthoz, ahova besorolta magát. Így lesz egyre inkább olyan, mint "mi", és egyre kevésbé olyan, mint "ők". És ha már itt van, a korábban említett önigazolással elkezdi magát bebetonozni a pozíciójába azzal, hogy érveket gyűjt amellett, hogy miért is kell itt lennie, és miért nem ott.
Ez is egy ár, amit meg kell fizetni, ám ezek az árak már olyan árak, amiknek a megfizetéséről ő már valószínűleg nem is tud. Ez az apróbetűs rész, ha úgy tetszik, amit elfelejtett elolvasni.
Mielőtt bárki elkezdene mentségeket keresni, hogy "de ő előtte is ilyen volt, ezért vonzódott egy adott csoporthoz", vagy "nincs is semmi baj azzal, hogy egy adott csoporthoz tartozik", hadd mondjam el, hogy valószínűleg igaza van. Ettől függetlenül ez a dolog így működik, és bármilyen mentség csak egy fogaskerék a gépezetben, éppúgy a mechanizmus része, mint az összes többi, amit eddig említettem. Aki most kezd bevadulni, az vegye észre, hogy három bekezdés óta már nem az egyik vagy a másik csoportról beszélek, hanem mindkettőről.
És itt értünk el ahhoz a ponthoz, hogy át lettünk verve. Ugyanis az egész teljesen fölösleges vergődés volt. Hogy miért? Mert az egész tetoválósdi, vagy nem tetoválósdi egyáltalán nem is olyan fontos. Valaki meglepődött? Oké, én muszlim vagyok, betartom az Iszlám vallás törvényeit, és elfogadom, hogy a tetoválás tiltott, ezért nem tetováltatok. De kell-e azt higgyem, hogy minden tetovált szaros idióta, a tetováló pedig maga az ördög, vagy az egyik katonája személyesen? Tényleg ez lenne a leginkább kardinális kérdés, amit illetően feltétlenül pálcát kell törni? Ez lenne a legfontosabb tilalom, amit feltétlenül meg kell tanítani az egész világnak? Amiben harcolni kell, és amit mindenkire rá kell kényszeríteni?
Rohadtul nem!
Igazából sose volt ez a legfontosabb kérdés, és nem csak az Iszlámban nem volt ez a legfontosabb kérdés, hanem máshol se. Mert lehet-e egy muszlimnak tetoválása? Hát lehet, én is ismerek olyan muszlimot, aki tetovált, és rábíznám az életem. Mert mi van, ha a tetoválást azelőtt csináltatta, hogy muszlim lett volna? Vagy mi van, ha egy gyenge pillanatában csináltatta, és megmaradt? Ez olyan, hogy megmarad. Igazából nem mond el semmit arról, hogy a viselője milyen ember. Pont azért, mert megmarad, mert lehet, hogy 10 éve rajta van, és mert 10 év alatt nagyon sokat lehet változni.
Egyszerűen csak senki nem kerül a pokolba hirtelen attól, hogy tetováltatja magát. És senki nem lesz hirtelen szar ember pusztán attól, hogy tetováltatta magát. És fordítva: senki nem lenne hirtelen jó ember attól, ha elítélné a tetoválást. Mondhatnánk, hogy azért tetováltat, mert már egy mocsár lelkivilágú szakadék, vagy azért ellenzi a tetoválást, mert szikkadtagyú, bigott, frusztrált féreg. Ez benne van, de ebben az esetben az illető akkor is az lenne, ha épp le se szarná a tetoválás kérdését, tehát megint csak igaz rá, hogy nem magától a tetoválás kritikus kérdésétől lett ilyen.
Nyilván nem azt mondom, hogy a tetoválás pártolói öleljék keblükre a tetoválás ellenzőit, hiszen mindannyian egy nagy család részesei, mert ennek se lenne több értelme, mint amit jelenleg folytatnak. Inkább arra akarom kifuttatni a témát, hogy az egész kérdés nem hogy nem ér annyit, hogy ennyit pörögjünk rajta, hanem épp az benne a tévedés, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Akkora jelentőséget, amekkora nincs mögötte.
Itt maga a játék ami félrevezet, predesztinál. Ha részt veszel a játékban, máris feladod a valóságot, és hagyod magad manipulálni. Ha részt veszel a játékban, már vesztettél is!
A két-csapat játékban sosem lehetsz egyéni. Ebben a játékban mindig úgy kell szerepelned, ahogy a csapattársaid elvárják tőled. És mindig úgy ugrálsz, ahogy a bíró fütyül. A világ megszűnik létezni, csak a pályát látod. És a pályán tényleg az történik, amit látsz, de a pálya nem a valóság.
De van kiút! Ha pont annyi jelentőséget tulajdonítasz a témának, mint amennyit érdemel. Ha kérdésekre adott válaszaidat megőrzöd pontosan abban a kontextusban, amiben fogantak, és nem próbálod kiterjeszteni őket az egész világ minden aspektusára. Ha kapszulába zárod őket, és azokat elszigetelten kezeled más kapszuláktól. Mert könnyű a pontokat összekötni, de ugyanolyan könnyű az így húzott vonalak mentén eltévedni, hiszen nem ismerjük az összes pontot, és a vonalakkal már ki is zárjuk őket, és nekiállunk olyan pontokat keresni a továbbiakban, amelyek illenek a vonalainkhoz.
Ez kb. a legnagyobb ár, amit fizethetünk. És ezt az árat azok is fizetik, akik nem tetováltatnak semmit. Ezt az árat mindenki fizeti, aki részt vesz a játékban.
Hogyan lehet ezt a felismerést átvinni a gyakorlatba a tetoválás kérdésében?
Úgy, hogy akinek tetszik a tetoválás, és/vagy tetováltat magára, az nem kezd el ideológiát gyártani hozzá, és nem kezdi leírni azokat az embereket, akiknek erről más a véleményük, hanem elfogadja, hogy más a véleményük, még ha nem is ért vele egyet. És ugyanígy, akinek nem tetszik a tetoválás, vagy helytelennek tartja, az nem kezd messzemenő következtetéseket levonni, és világdekadenciát vizionálni, hanem elfogadja sajnálatos trendként, és kitart álláspontja mellett anélkül, hogy kereszteshadjáratot indítana a tetováltak ellen.
A tuti biztos recept a következő: tartsd meg magadnak a pudvás véleményedet a tetoválás kérdéséről, amíg nem kérdeznek róla, mert rohadtul senkit nem érdekel, és elhiheted, hogy semmi újat nem tudsz felböfögni, amit ne szagolt volna már mindenki végtelenszer. Ha így teszel, ezzel teszel a legtöbbet az emberiségért.
Adoptáld ezt a viselkedést, és ha jót akarsz, kiterjeszted minden másra is, így csökkentheted az esélyét annak, hogy manipuláljanak, felhasználjanak, és értékes emberektől tartsanak távol. De ha mást nem is, legalább nem fárasztod fölöslegesen az ismerősi köröd hülyeségekkel, mivel jó eséllyel már úgy is rég beskatulyáztak valami olyannak, ami illik a kis vonalaikhoz.
