Egy magyar muszlim Izraelben 4., befejező rész.
Via Dolorosa, arab kávé, és libanoni belezés
Miután kigyönyörködtük magunkat a Sziklamecsetben, amibe nem engedték be a feleségem, mert nem volt rajta kendő, visszaszivárogtunk a muszlim negyedbe. A katonák még mindig ott posztoltak, és feltehetőleg zsidó vicceket meséltek egymásnak. Mi mást? Mikor megláttak, örömmel nyugtázták, hogy immár megtaláltuk egymást a feleségemmel. Életkorra fiatalabbak lehettek, mint én. Izraelben korán kezdik. Gondolom rohadt nagy kedvük lehetett Jeruzsálem sötét, dohszagú sikátorában pecózni naphosszat. Lerítt róluk, hogy valamivel jobban szórakoztak volna egy rock koncerten, de lehet még egy balkán klezmeren is.
Magasabb rangúnak tűnő katonák jöttek. Onnan sejtem, hogy magasabb rangúak lehettek, hogy jöttek. Az alacsonyabb rendűek nem mozdulhattak el a posztjuktól. Ezek meg lazán sétáltak az utcán, és vidáman paroláztak a palesztin árusokkal, bekiáltva az egyik kapualjba, hogy “Szevasztok! Abu Fulán bent van? Hogy vagy Abu bá’? Minden rendben?”, Abu Fulán meg hasonló jókedvvel válaszolt, hogy “Á, Gerzson, Isten hozott, gyere be, tessék, igyál egy sört kávét.” Láthatólag nem most találkoztak először. Elképzelem, ahogy Gerzsonka mondja, hogy “most nem lehet, mert a seggfej főnökömnek kell jelenteni, csak beugrottam, mert hallottam egy jó zsidó viccet, ezt figyeld! A palesztin árus meg a zsidó katona találkozik a kapualjban…” Schrödinger vicce.
A Sziklamecset, ahogyan még sosem láttad.
Ahogy véget ért az ima, a piacot elözönlötték a helyiek. Nagyobb összeget senki ne tegyen rá, hogy szuveníreket vásároltak, viszont új dzsogingok érkeztek a sarki túrkálóba. Itt élnek emberek. Mármint itt laknak. Ezeknek az épületeknek egy jelentős hányada lakóház, és a bennük lakók ugyanezen a piacon veszik meg a legszükségesebb kínai árucikkeket is. Mondjuk a Via Dolorosán, ahol a keresztény hagyomány szerint Krisztus cipelte a keresztet. Ha valaki némi ellentmondást vélt felfedezni a filmekben látott utolsó út ábrázolás és egy piacról alkotott elképzelése között, az nem alaptalan. A drámai útvonal kacskaringós, szűk utcákon vezet, amit még úgy sem volt egyszerű követni, hogy a stációk száma gondosan ki volt írva a helyszínekre.
III. stáció: Jézus elesik, és megjelennek a rendőrök.
Csak a kontraszt kedvéért: a Via Dolorosa egyik stációja Nyitrán, Szlovákiában.
Mi nem is ragaszkodtunk hozzá, hogy végig menjünk rajta. A mi passiónk a kebab illatok mentén vezetett a legközelebbi palesztin étterembe. Vendég nem volt bent, csak a tulaj beszélgetett valamelyik haverjával, de készségesen kiszolgált, ha arról volt szó. Az ételre nem lehetett panasz. A tévében viszont folyamatosan összecsapások véres jelenetei és temetések mentek, ha jól értettem egy libanoni csatornán. Azt gondolná az ember, hogy a tulaj biztos nagy jelentőséget tulajdonít neki, hogy nyomon kövesse az aktuálpolitika változásait, ez azonban egyáltalán nem látszott rajta. Inkább tűnt úgy, hogy véletlenül ott felejtette a csatornát a kívánságműsor után, és nem vette észre, hogy hírek következtek. Én megpróbáltam másfelé nézni inkább. A tulaj semmilyen jelét nem adta, hogy bármit érzékelne abból, ami a tévében megy. Amikor elfogyasztottuk az ebédet, megkérdezte, hogy innánk-e kávét. Az arab kávéban bízhat az ember, nem véletlenül arab szóból ered a kávé és a mokka is, így elfogadtuk a meghívást. A kávé mindenhol a piacon alap. Bármelyik árus megkínál vele, és sosem szerepel a számlán. Igaz számlát se láttam sose.
Jew Jitsu, a Zsidó erő, és ami a kulisszák mögött van
Kiguríttattuk magunkat az étteremből, és nekiveselkedtünk az örmény és zsidó negyedeknek. Ehhez ismét a piacon kellett átvágnunk. A piac árusai között voltak olyan palesztin árusok, akik szemmel láthatólag nem csináltak nagy ügyet abból, hogy kiválogassák a kegytárgyak közül a saját vallásuknak megfelelőeket. Náluk éppúgy volt Jézus a kereszten, mint Dávid-csillag, vagy Koránidézet. Néhány esetben átsejlett a mögöttes filozófia: baszni rá, csak hozzák a lóvét.
Az örmény negyed a nyugalom szigetének bizonyult a piac nyüzsgése után, igaz nem is volt itt túl sok látnivaló. Az Omár ibn Al-Khattáb téren kezdődött, amire a Jaffa kapun át áramlottak be a nagyon fontos emberek autói, és gurultak le a zsidó negyedben található parkolókig. A zsidónegyed - mint mondtam - inkább lakótelep volt, mint óváros. Az utak, és több épület is frissen fejtett kövekből épült, még nem koptatta le őket az idő. Az utcák tiszták voltak és takarosak, a kábeleket viszont az egyetemes izraeli trendek szellemében sose rakták csatornába, és ad-hoc jelleggel kígyóztak A-ból B-be, akárhol legyen is ez a két pont.
Az örmény negyed és a kábelei.
Ahogy sétáltunk a zsidó negyedben, egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem is az utcán sétálunk, hanem a házak tetején. Két katona evett és beszélgetett egy padon. Gyerekek futkároztak a piac utcáit fedő rögtönzött tetőfedő alkalmatosságok között. Úgy tűnt erre nem vezetnek turista csoportoknak szervezett útvonalak. Az ilyen útvonalakat inkább nekem találták ki. A helyiek pedig szemmel láthatólag arra tartották fenn, hogy látványosságnak nem épp tekinthető hasznos vagy haszontalan holmijaikat ide rejtsék. És volt még biciklitároló is, tele bicajjal, de el nem tudtam képzelni hol mennek azokkal a bicajokkal, mert a legtöbb utca szűk volt, tele emberekkel, és bármikor beletorkollhatott egy lépcsősorba. Mindamellett használták a bicajokat, ez kétségtelen. A tetőn volt még egy őrtorony, és egy jesiva (zsidó iskola) is, ha jól láttam, valamint remek kilátás néhány templomra.
Két zsidó kissrác találkozása egy macskával a zsidó negyed egyik jellegzetes utcácskájában.
Mire idáig eljutottunk késő délután lett. A negyedeink megvoltak, számát vettük, de az óváros látnivalóinak se szeri se száma. Reménytelen vállalkozás lett volna minden nevezetességet megnézni, minden történelmi vagy kulturális látványosságnak annyi figyelmet szentelni, mint amennyit megérdemel. Erre nem volt időnk. A városhoz illó méltósággal búcsúztunk a helytől, és nyugodt iramban, elégedetten ballagtunk át újfent a piacon, hogy a Damaszkuszi kapun át elhagyjuk ezt a csodálatos várost, és visszavillamosozzunk a buszállomásra.
A buszállomás közelében ismét tömeg volt. A biztonsági kapuk előtt a torlódást kihasználva szórólaposztogatók álltak, és az Ozma Yehudit (Zsidó erő) szélsőjobbos párt szórólapjával leptek meg. Az igényes, színes nyomású papírdarabon egy kis képen palesztin fiatalok dobáltak kővel, torlaszt álló rendőrautókat, de a felirat szerint “Izrael államot belülről hódítják meg”. Gondoltam, jónak adjátok! A plakát tervezőjének súlyos alkalmatlanságáról árulkodik, hogy nem sikerült drámaibb jelenetet találnia, mint a fegyveres erőket kővel dobáló suhancoké. Ennél a Joint list bármelyik politikusának reggeli arckifejezése is ijesztőbb lett volna. Úgy látszik az izraelieknek sem volt elég meggyőző ez a riogatás, mert a párt a fenyegető veszély felismerése ellenére sem jutott be a parlamentbe a választásokon.
A félelemmel való manipulálás, ha alkalmatlanok végzik.
A buszállomás erről a végéről közelítve sokkal barátságosabb volt, mint a másik vége felől. Egy látványpékségben nem mulasztottunk el péksüteményt venni, és az eladó srác megkérdezte, hogy a fejemen [az arab taqijja] az valami keresztény vagy inkább szláv fejfedő? Mosolyogva válaszoltam, hogy muszlim. Ő meg az egyszeri politikus meglepett ábrázatával azt fejezte ki, hogy nem baj, csak egészség legyen!
Én úgy felbátorodtam azon, hogy túléltük Jeruzsálemet, hogy hazafelé a korábbi tervek ellenére gyalog vágtunk át a bevándorlók negyedén. Ezek után mit árthat nekem egy afrikai bevándorló? Az utca sokkal élénkebb volt este, mikor odaértünk, mint reggel, mikor indultunk. Az ismeretlennek vágtunk neki, és az ismerősből jöttünk vissza. Bár teljesen megismerni nem, arra viszont határozottan elég volt, hogy megszeressük Jeruzsálemet. Sokkal okosabb nem lettem azzal, hogy eljöttem, de egy dolgot mégis határozottan éreztem: ide vissza kell jönni!
Tel-Aviv ezután kellemes levezetést nyújtott a finom alkoholmentes italaival, és laza, barátságos hangulatával. A piacon és a környező boltokban aztán beszereztük a kötelező szuveníreket. Az egyik standnál egyedi nyomtatott pólókat árultak, és sokat morfondíroztam, hogy meglepjem-e valamelyik ismerősömet egy Jew Jitsu vagy egy IDF (Izraeli Védelmi Erők) pólóval, de aztán arra kellett jussak, hogy úgysem értenék. Pedig humorérzék tekintetében egyértelműen volna még mit tanulni a zsidóktól. Akár az izraelieknek is.
Mert az végülis kiderült, hogy nem mindenki ismeri a tréfát Izraelben sem…
Végül eltoltuk a biciklit Jeruzsálemből.
A palesztin csodafegyver és egy reptéri rajtaütés
Tel-Avivban volt, hogy mi is bicajoztunk egyet. Bankkártyával és telefonnal lehetett bérelni bicikliket a tengerparton. Ez volt a könnyebbik része. Ami viszont kihívást jelentett nekünk, hogy leadjuk a bicajokat, és meggyőzzük a társaságot, hogy ne terheljék tovább a bankszámlánkat. Volt ugyanis a bicajokon egy beépített lakat féle, amit a tárolóba visszacsatlakoztatva leállította a nyomkövetést, és regisztrálta a bérlés befejezését. Ez egy fém rúd volt, amit be kellett tolni egy adott helyre. Csakhogy ha nem jó helyre toltad elsőre, nem volt még egy esély. Nem lehetett többet csatlakoztatni, mert lezárt a zár, de nem ment bele a rúd, így a bicikli szabadon maradt, az állomás pedig nem érzékelte, hogy visszahoztuk. Nem mertük így otthagyni, mert hamar leszívta volna a számlaegyenlegünket. Sehogy nem sikerült jóvátennünk ezt a hibát, végül arra járó palesztin fiataloktól kértünk segítséget. Ők mondták, hogy hagyjuk csak ott, nem lesz gond, de nem tudtak meggyőzni, mert látszott, hogy soha nem használták még a rendszert. Elmagyaráztam nekik, mert nagyon nem voltak képben. - Akkor ezt most el lehet vinni? Nincs lezárva? - kérdezte az egyik. Mondom, ezt nem, mert ez az én nevemen van, és nem adom ki a kezemből, amíg le nem írják. De mások is jártak már hasonlóan. Felcsillant a srácok szeme. Azt ajánlották próbáljuk meg visszavinni arra az állomásra, ahol béreltük, hátha ott sikerül. Így is tettünk. Bosszúsan letoltuk egy buszmegállónyit a parton. Míg mi menet közben lamentáltunk, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát, elhúzott mellettünk a két palesztin srác, frissen szerzett, mellé zárt bérbicajokkal. Boldogan integettek nekünk a nyeregből. Ezek szerint sikerült olyan tippet adni nekik, amit még nem ismertek. Ám a következő állomáson ugyanúgy nem tudtuk leadni a bicajunkat. Arra jött viszont két zsidó srác, és az autómatához léptek. Mintha azt fontolgatták volna, hogy bérelnek ők is maguknak. Megszólítottuk őket, hátha tudják mi ilyenkor a teendő. Ők elmondták, hogy még soha nem béreltek ilyet, és nem tudják hogyan működik, de szívesen segítenek. Felhívták nekünk az ügyfélszolgálatot. A két palesztin srác megállt tőlünk nem messze, és mobiltelefonjaikkal képeket készítettek egymásról, és a bicajról, amire a külföldiektől tanult csellel tettek szert. A komoly csel az volt, hogy végig kellett próbálni a dokkban álló bicajokat, hátha valamelyiket félrezárták, és valójában szabad. A segítőkész zsidó barátunk viszont nem boldogult az ügyfélszolgálattal. Azt mondta, hogy próbáljuk inkább mi, és átnyújtotta a telefonját. Ahogy az lenni szokott végig hallgattuk a várakoztató zene összes verzióját elejétől a végéig, és közben megcsodálhattuk mennyire menőnek is képzelik magukat a palesztinok a bringán. Mi szabadkoztunk, hogy ennyi ideig feltartjuk a két zsidót, akik közben letettek a biciklibérlési szándékukról. Megnyugtattak, hogy nem sietnek sehova, telefonáljunk nyugodtan. A palesztinok főnök módjára büszkén feszítettek a biciklin, és gondolom már a facebookra is posztolták képeiket. Végül sikerült elérni az ügyfélszolgálatot, akik távolról egy kód segítségével (ha megfelelő távolságra távolodtunk az állomástól) ki tudták nyitni nekünk a zárat, és így végre lezárhattuk a bicajt úgy, hogy a dokkoló is észrevegye, és ne legyen kitéve palesztin suhancok kényének. Ők kétségtelenül nagyon jól szórakoztak eddig is, de mi csak ezután könnyebbültünk meg. Megköszöntük a két zsidónak a segítséget, és elképzeltük, hogy holnap már minden palesztin bicajjal jár, mert két béna külföldi rávilágított a rendszer sebezhetőségére. Innentől kezdve nem állíthatja meg őket semmi. Végre mindenki számára elérhető lett a biciklibérlés. A bicikliken persze GPS nyomkövető volt.
Az ominózus biciklizár. Soha ne nyomd meg a gombot, mielőtt betolod a rudat!
Hazafelé egy nagyon segítőkész palesztin pár fogott nekünk egy taxit és héberül letárgyalta, hogy fix áron kivisz minket a reptérre. Erre nem lett volna szükség, mert mi csak arról érdeklődtünk, hogy honnan indul busz arra, vagy mivel érdemes inkább menni. Ők viszont úgy látták, hogy a legegyszerűbb, ha mindent lebeszélnek egy arrajáró taxissal helyettünk. Valahogy mégis úgy adódott, hogy rossz terminálra kerültünk. A taxis elhajtott, én meg bosszúsan kellett rájöjjek, hogy nem innen indul a gépünk. Sebaj, még rengeteg időnk van, átmegyünk busszal. - nyugtatott meg a feleségem, majd hozzátette, hogy ha már itt vagyunk ő elmenne mosdóba. Bementünk hát a terminálba és az egyik oldalsó szárnyban találtunk is egy mosdót. Míg ő bement, én a folyosón ácsorogtam. Egyszer csak jött egy ember, munkaruhában, és bement egy szalaggal lezárt üvegajtón, ami egy másik üvegajtóhoz vezetett. A munkás benyitott a második ajtón, mire megszólalt a riasztó. Nem hallhattam, hogy mit mond, de nyilvánvaló volt a gesztusaiból, hogy nem túl szalonképes gondolatokat fogalmazott meg, és rögtön elkezdett telefonálni. Biztos leboxolja, hogy kapcsolják ki a riasztót, és nyissanak neki ajtót. A feleségem végzett a mosdóban, és elindultunk kifelé. Én előtte, ő sétált utánam, amikor egyszer csak észrevettem, hogy egy fiatal srác rohan felém, és értetlenül konstatáltam, hogy mikor odaér, eldobja kézitáskáját, hogy csúszik a folyosó márványkövén, és heves gesztusokkal kísérve, felpaprikázott állapotban, számonkérő hangon rámförmed, hogy HAKOL BESZÉDER?! Ennyit még én is értettem, hogy szokatlan modorban arról érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Bizonytalanul ismételtem meg a mondatot, biztosítva róla, hogy igen, minden rendben van. Ezt biztatásnak vette, és elkezdett darálni valamit héberül. Ekkor jobbnak láttam megkérni, hogy inkább angolul folytassuk a társalgást. Megismételte hát az első kérdését angolul, mire ismét megerősítettem, hogy minden rendben van. Erre ő kivágta, hogy akkor miért akartam bemenni azon az ajtón - és arra az ajtóra mutatott, ahol az emberünk beindította a riasztót, és ahol néhányan most őt faggatták hasonlóképpen.
Nem túl gyors észjárással rájöttem, hogy ők a repülőtér biztonsági szolgálatának civil ruhás ügynökei. Ekkor ért hozzánk oda a feleségem, és a biztonságis egy másik társa, aki jobban öltözött volt, és szemmel láthatólag nem akarta turistának eladni magát. Az első ember elkérte az útlevelünket, és belefogott a szokásos körökbe, hogy ki vagyok, miért jöttem, miért jártam Szaúd-Arábiában, a feleségem miért nem muszlim, miért nem úgy hívják mint engem, és miért nem ugyanaz az állampolgársága, mint nekem. A válaszok értelmezésében nem tett nagy éleselméjűségről tanúbizonyságot a kérdezőm se, úgyhogy kénytelen volt a jólöltözött felettese is becsatlakozni, és átvenni az irányítást. Először is megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, csak szeretné tisztázni a helyzetet, hogy nem én akartam bejutni egy lezárt ajtón, és nincs közöm az eseményhez. Vele inkább megértettem magam, és elmondtam neki is, hogy a munkás ember indította be, aki jelenleg is ott áll, és hogy én csak a feleségemet vártam ezen a folyosón. Ez a tiszt inkább megértőnek mutatkozott, de az előzőnek még aggályai voltak velem kapcsolatban, és a szaúdi vízumra mutatott az útlevelemben. Elismételtem, hogy zarándoklaton voltam Szaúd-Arábiában, az 7 évvel ezelőtt volt, és ide turistaként jöttem, hogy meglátogassam Jeruzsálemet. Ez a felettes kinézetű fiatalembernek tökéletesen elég volt, és szelíden utasította a másikat, hogy adja vissza az útlevelünket, és hagyjon békén távozni minket. Udvariasan elnézést kért, megköszönte a türelmünket, és jó utat kívánt.
Én pedig örültem, hogy a munkás emberünk nem tört össze véletlenül valamit, mert akkor még tán le is lőttek volna.
Egy magyar muszlim a vákumban
Mikor hazajöttem az első kérdés, amit muszlimtól kaptam, az volt, hogy milyen volt Palesztinában. Azt kellett mondjam, hogy én ott nem voltam, csak Izraelben. Bár ahhoz is lenne kedvem, most nem tűnt kivitelezhetőnek. Aztán mikor ennek a cikknek az első részét közzétettem, megint kijavított valaki, hogy nem Izraelben, hanem Palesztinában. Mondom magamnak: Csessze meg, ennyire hülye lennék, hogy nem vettem észre, hogy Palesztinában járok? Én azt hittem, hogy a repülőtéren izraeli határőrök ellenőrzik az útlevelem, és izraeli biztonsági szolgálat vallat órákon keresztül. Azt hittem, hogy izraeli busztársaságnál izraeli sékellel fizetek. Azt hittem, hogy izraeli katonák vizsgálják át a hátizsákomat az ellenőrzőpontoknál. Azt hittem, hogy izraeli párt szórólapját nyomják a kezembe, és azt hittem, hogy az izraeli biztonsági szolgálat rohan le a reptéren. Ehhez képest megkaptam, hogy “nem ismerem a földrajzot? Az Palesztina!” Ez a fajta hozzáállás aztán annyira bojkottálja Izraelt, hogy a létezését sem ismeri el. Kivéve, ha síitákat kell bombázni, mert akkor még Szaúd-Arábiának is jól jöhet némi együttműködés a “fantom” államtól. Vannak emberek, akik eltakarják a saját szemüket, és azt hiszik, hogy már nem is láthatóak, tehát a fenyegetés megszűnt. Ezek általában kisgyerekek. Ám ezek a kisgyerekek megtanulják, hogy az akadály ettől nem tűnik el, amint először nekimennek csukott szemmel a falnak.
Számomra az igazi kérdés az, hogy hogyan lehetne ehhez a problémához érdemben hozzászólni anélkül, hogy felfognánk a valóságot? A térkép csak akkor használható, ha leképezi a fizikai világot. Ha jelöli a célt, jelöli az utat, még ha kerülő is, és jelöli az akadályokat. Kinek kell egy olyan térkép, ami szép, csak épp nem erről a világról készült? Sok sikert Középfölde GPS navigációjával az autóban!
Láttam térképeket, amelyek azt jelölik, hogyan változott Izrael állam kiterjedése az idők során. Palesztinok osztották meg. Vajon mit szóltak volna azok a palesztinok, ha azt mondjuk nekik, hogy “figyelj már, ezen a térképen nincs Izrael, csak Palesztina”? Sőt, úgy egyébként sincs Izrael, így nincs probléma sem.
Nyilván az egy tiltakozási mód, ha államok nem ismerik el Izrael szuverenitását, jogát a területre, tehát számukra nem legitim Izrael, nem hajlandóak vele diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot létesíteni, és úgy általában próbálják kirekeszteni. Ez egy eszköz, amivel államok élhetnek. De én hogyan éljek vele? Ne legyek hajlandó alávetni magam izraeli útlevélellenőrzésnek? Hamar végetért volna az utam. Ez az eszköz nem az átlagembereké. Az ő szempontjukból teljesen mindegy kell legyen, hogy melyik állam nem ismeri el Izraelt, mert a büdös nagy helyzet az, hogy attól Izrael bizony ott van. Ő ellenőrzi a beutazókat 5 órán keresztül, és ő biztosít hidegélelmet a negyedik óra után. Sőt, ő tartja távol a saját állampolgárait a mecsettől, és ő próbálja megakadályozni őket, hogy rongálhassák. Izrael államnak vannak hibái. Lehet kritizálni, lehet bírálni azokat, akik segédkeztek a létrejöttében, lehet diplomáciai nyomást gyakorolni, lehet állami státuszát el nem ismerni, de létezését kétségbe vonni a valóság tagadása, és mint olyan értelmetlen. Akármi is a véleményünk Izrael politikájáról, ő egy működő államot üzemeltet azon a területen. A muszlimok pedig kollektíve hátatfordítanak neki, és minden muszlimnak, aki benne él. Sőt, hátat fordítanak a Qudsznak, az Al-Aksza mecsetnek, és a Sziklamecsetnek is. Hátat fordítanak az Iszlám legrégebbi szent helyének, annak a helynek, ami felé az Iszlám kezdetén még imádkoztak. És nem megyünk oda se, mert bojkottáljuk Izraelt. De bojkottálni akarjuk a saját szent helyünket is?
Gyakran hangoztatott kifogás, hogy ha izraeli pecsét van az útlevelünkben, Szaúd-Arábiába nem engednek be, és akkor nem tudunk menni zarándoklatra Mekkába. Szaúd-Arábia ennyire jól bojkottálja Izraelt. Csakhogy nagyon bő ez a merítés, mert bojkottálja a muszlimokat is, akik meglátogatták az egyik szent helyet, a három közül. Akik szeretnék felkeresni mindet, vagy akiknek nincs más választása. Vagy az egész csak egy mítosz?
Mindenki megnyugodhat, ez a kifogás többé már nem állja meg a helyét, ugyanis Izrael még egy fél pecsétet se rakott az útlevelünkbe. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy pecsétek helyett két nyomtatott, QR-kóddal ellátott, fényképes papírkártyát kaptunk, ami maga a tartózkodási engedély és a kilépési engedély volt. Lehet menni Szaúd-Arábiába, amikor akarjuk.
Az ember útja a vákumban véget ér. Mi a tanulság? Hol a tanulság? Nincs tanulság. Ez nem egy tanmese, hanem a személyes tapasztalatom, benyomásom egy csodálatos utazásról, és a kontextusáról. Nem tudom mi lenne a jó, az egy-állam megoldás, vagy a két-állam megoldás. Csak annyit tudok, hogy akár tetszik, akár nem, Izrael állam létezik, ki örömmel, ki fájdalommal tudomásul veheti, és tovább lehet lépni. Én a magam részéről legszívesebben minden hétvégémet Jeruzsálemben tölteném, hogy igazán magaménak tekinthessem a helyet. Nem érdekelne, hogy ki szedi az adót, és hogy milyen politikus hazudik épp a népnek. Lehet bűnös vagyok, ignoráns, vagy kollaboráns. Én csak szeretem látni az árnyalatokat, szeretem látni, ahogy viszonylag pontosan lefestik a valóságot. Minél több árnyalattal, annál pontosabban.
Én nem tudok jobb módszert egy terület “elfoglalására”, mint elutazni oda. És én igényt tartok minden területre, ahova beengednek. Én akkor szétnézek, megtekintem a tájat, házakat, embereket, beszívom a fűszer, parfüm és döglött hal illatú levegőt, hallom a zajokat, neszeket, beszédfoszlányokat, és mindent annektálok. Ide az én virtuális világomba, az agyam idegsejtjeibe, a szinapszisokba. Eltárolom, és mindannyiszor újraértelmezem valahányszor felidézem.
Sokszínű Jeruzsálem
Hatalmas bölcsességemnél fogva mindig szerettem a megvilágosodásnak ezt a fokát még el nem ért embertársaimat okítani. Ez is az erényeim egyike, hogy nem tartom meg magamnak a tudást, nem titkolom, hanem készséggel megosztom a rászorulókkal. Akik főleg hatéves gyerekekből állnak össze, legalábbis ők még nem szégyellik beismerni, ha valamit nem tudnak, és nem félnek kérdezni ennek feloldása érdekében. Később ez aztán elmúlik. A felnőttek azt hiszik mindent tudnak, de mivel ez nyilvánvalóan nem így van, ezért úgy tesznek, mintha már nem lenne szükségük rá, hogy kérdéseket tegyenek fel az élet nagy dolgaival kapcsolatban. Így hát ostobák is maradnak halálukig.
