"Ahhoz, hogy egy nép hazát kapjon, egy másiknak el kell veszítenie azt? Nem feltétlenül!"
A bejegyzés első része itt található: egy-magyar-muszlim-izraelben.
Ha Izraelben mindenki zsidó lenne (mint ahogy nem), akkor is nagyon vegyes népség lennének, hiszen évszázadok óta diaszpórában élő, önmagukat zsidónak tartó embereket sikerült itt összehozni. És ez a sokszínűség nagyon jól látszik Tel-Avivban, és az előnyére is válik. Ez nem a “mindenki egyéniség” sokszínűsége. Ez az, hogy mind másak vagyunk, mind különbözünk, mégis összeköt bennünket, hogy ennek az országnak vagyunk a lakói. Ez első ránézésre egy kisebb fajta megvalósult egyenlőség, és egy villámlátogatásra elég is ennyi, hogy jól érezzük magunkat. A felszín alatt persze ugyanúgy feszülnek társadalmi és származásból fakadó ellentétek is, de ebből ennyi idő alatt nem sokat lehetett látni, ahogy a palesztin-zsidó konfliktusból se. De épp ez teszi Izraelt minden kortárs problémája ellenére alkalmas turisztikai célponttá. Mert itt van tenger, pálmafák, úgyhogy pofa be és élvezd legalább pár röpke pillanatig!
Mi is ezt szerettük volna, minél többet látni, tapasztalni, ezért nyakunkba vettük a várost.
Késő délután volt. Már majdnem minden üzlet bezárt. Nekünk pedig szükségünk lett volna pár dologra, így futtában tettük meg az első lépéseket, hogy legalább vizet tudjunk venni valahol.
Olyan szinten zárva voltak a boltok, hogy még a roló is le volt húzva. Csak ritkán virított egy-egy bátrabb üvegkirakat. Végül találtunk egy vegyesboltot, ahol már ugyan a villany nem égett, de még kiszolgáltak hagyták, hogy vásároljunk. Az üzlet tele volt orosz áruval. Bedobáltunk némi ennivalót, és a bolt - mint kiderült - egyetlen szénsavas ásványvizét. Később arra is rájöttünk, hogy sós. Nem csoda, hogy nem tartottak belőle többet.
Érdekes volt elsőként úgy látni Tel-Avivot, hogy az utca kihalt, az üzletek zárva vannak. Persze az, hogy kihalt viszonylagos, csak a hétvégéhez képest, amikor is a taxisofőr szerint ugyanez a hely tele van emberrel. Most csak olyan embereket lehetett látni, főleg kocsiban, akik valószínűleg nem a szombat ultraortodox értelmezését követték.
Plakátragasztó kerestetik (orosz anyanyelvű is). A jelenlegi plakátragasztók a plakátragasztókat toborzó plakátokat ragasztják. (UPDATE: valójában szórólaposztókról van szó.)
Ahogy megnyugodva, bámészkodva sétáltunk, egy nagy zsinagógát elhagyva szembejött velünk pár ortodox zsidó fiatal. Az egyikük valamit mondott nekem, és a számonkérő hangnemből arra következtettem, hogy a zsinagóga földrajzi helyzetéről adna nem kért felvilágosítást. Ami ugye az ellenkező irányban volt, mint amerre tartottunk épp. Mondtam neki, hogy nem értem, amit mond, mire a többiek rászóltak, hogy “jól van, nem érti, hagyjad”. Hülye turistáknak is lehet szakálla végülis.
Nem volt teletömve egyébként a hely zsinagógákkal. Tapasztalati alapú, nem reprezentatív statisztikánkban a zsinagóga-mecset meccs döntetlent hozott 3:3-as eredménnyel.
Igaz, hogy nagyon lelassított az élet a városban, de nem állt meg. Még annyira sem volt kihalt, mint mondjuk Miskolc vasárnap délben. Látszott, hogy ez egy nagy város (kis része), nagy tehetetlenséggel, nem lehet csak úgy megállítani egyik pillanatról a másikra.
Az úton a járdából rendszeresen nagyobbacska fák álltak ki. Minden zöld volt, ami kifejezetten üdítő látvány volt a szürke magyar tél után. A Rotschild-boulevardon ezen kívül még valami kellemes, balzsamos illatot is árasztottak magukból, ami rendkívül barátságos hangulatot keltett. Itt a két ellentétes sáv között sétálóutca volt, ahol sokan sétáltak, futottak, vagy csak padon ülve beszélgettek. Nem ritka volt a babakocsit toló apuka látványa, sokszor egyedül, a feleség nélkül. Itt is nagyon változatosak voltak az emberek. A napbarnította bőrűek között alkalmasint feltűnt egy-egy fehérbőrű, szőkehajú ember is. A nők többnyire visszafogott, de modern öltözéket viseltek, és úgy tűnt kedvelik az élénk vörös rúzst. Az utcán a héberen kívül más nyelveket is lehetett hallani, főleg oroszt.
Az Európa egyes részein még kihívást jelentő többnyelvű helynévtábla itt teljesen természetes (héber, arab, latinbetűs).
Mikor kinyitottak a boltok, telefonkártyára kezdtünk vadászni. Az egyik boltban megkérdezték, hogy oroszok vagyunk-e. Mondtuk, hogy nem, magyarok. Az eladó középkorú férfi kicsit elgondolkozott, majd azt mondta: - Magyarul nem tudok, csak annyit, hogy “lófasz a seggedbe”. Megnyugtattam, hogy ez bőven elég. Feltehetőleg a magyar káromkodás evangelista turisták munkáját dícsérte tudása. Miután ezen jól kiszórakoztuk magunkat, átirányított a szemközti boltba, hogy ott biztos van telefonkártya. Átmentünk hát oda, és újfent érdeklődtünk a feltöltős sim-kártya után. Az ottani eladó gondterhelten nézett, mintha a gondolataiban futtatná az árukészlet nyilvántartó adatbázison a keresést, majd közölte, hogy itt nincs, de az átellenben lévő boltban valószínűleg találunk. Biztosítottuk, hogy az ottani eladó ugyanezt állította róla. A feltöltőkártya keresésünk hattyúdala volt ez a vidám kis jelenet.
Tel-Avivban bőven láthatunk hangulatos, takaros épületeket, amelyek bármely utazási prospektusban megállnák a helyüket, de én sokkal jobban szerettem az olyanokat, amiben valami helyi jellegzetességet véltem felfedezni. Ilyenek leginkább a szűk közelkeleti utcácskák, és kapualjak voltak.
Streetart, Tel-Aviv. Ugyanígy nézne ki Egyiptomban is, csak a héber felirat helyett arabbal.
Ha Tel-Aviv, akkor nem lehet kihagyni a tengerpartot és Jaffa óvárosát sem. Mi is útbaejtettük, amikor csak tehettük. A tengerpartról azt olvastam, hogy többféle strandnak is otthont ad, többek között van ortodox, férfiakat és nőket szeparáló strand is. Most viszont nem volt épp fürdésre alkalmas az idő, de egyébként se látok túl nagy fantáziát benne, hogy overálos haszidokkal pancsoljak együtt. Nem rosszból, csak nem úgy vagyok szocializálva. De a szörfös rabbit azért megnéztem volna. A tengerparton amúgy volt elég hely ahhoz is, hogy másfelé nézzünk. Egy hatalmas promenád megy végig a parton Jaffáig, és azon is túl. Sétányok és biciklis utak kígyóznak végeláthatatlanul egymás mellett, ahogy füves parkokat szelnek át. Jó ötletnek tűnt bérelni egy bicajt nekünk is. A tenger szép, a part hosszan hatalmas, hullámtörő természetes kövekkel van kirakva, és pálmafák tarkítják. Első este bejártuk gyalog, aztán bicajjal. A belvárosban nem nagyon lehetett palesztinokat látni. Legalábbis olyanokat, akik palesztinoknak látszanak. És mitől látszik Tel-Avivban palesztinnak a palesztin? Talán nem lövök túlságosan mellé, ha azt feltételezem, néhány magyar fejében köveket dobáló, a palesztin kendőt fejük köré tekert vademberek képe jelent meg. Ezzel szemben itt kedélyesen partizán flekkensütéseket rendeztek a part mentén végig. Finom, faszénen sült kebab illata terjengett amerre csak mentünk. Palesztin családok jöttek össze egy nyilvános kertipartira, ahol a tengerparti parkok szolgáltak kert gyanánt. A palesztin család feje a nő. Legalábbis külsőre. Mert a palesztin férfiak semmi olyan külső jegyet nem szoktak felvonultatni, ami egyértelművé tenné az átlag európai szemlélő számára, hogy ők palesztinok. Még csak egy palesztin kendő se. Vagy nem Tel-Avivban. A nők viszont moderált kendőben járnak, többnyire a muszlim előírások betartására törekedve, így egyből lerí róluk, hogy legalábbis muszlimok. Ezért az ő érdemük, hogy a tengerparton piknikező családokkal kapcsolatban kevés kétely maradt arra nézve, hogy palesztinok. Népes családok voltak, sok gyerekkel. És a gyerekeknek jó hely volt a tel-avivi tengerpart, és a sok játszótér.
1948-ban, mikor az arabok elvesztették a háborút Izrael ellen, több százezer palesztin menekült el vagy űzték el az otthonából. A háborút és az eredményét arabul úgy nevezik, hogy An-Nakba (النكبة), ami annyit tesz, hogy “a katasztrófa”. Akik elmenekültek, menekülttáborokba kerültek a környező országokban. Így nőtte ki magát a sivatagból a Jordán főváros, Amman is.
Akik a félelemmel dacolva maradtak, és maradtak, azok ma izraeli állampolgárok, és közöttük vannak olyanok is, akik indulnak az izraeli választásokon, és egyesült erővel elérték, hogy bejussanak az izraeli parlamentbe, a Knesszetbe, és azért küzdenek, hogy Izrael felszámolja az arabok ellen irányuló diszkriminációt, és teljes rangú állampolgári szintre emelje őket.
Provokatív kérdés, hogy ahhoz, hogy egy nép hazát kapjon, egy másiknak el kell veszítenie azt? Nem feltétlenül! Vannak akik úgy gondolják, hogy a “szentföld” elég tágas mindenki számára. Ők az ún. one-state solution (egy állam megoldás) hívei. Ám jelenleg sajnos még nem mindenkinek jelent az egy állam állampolgári egyenlőséget is.
Azok, akik ebben a kérdésben pro vagy kontra állást foglalnak, hajlamosak szélsőségesen leegyszerűsíteni a kérdést, mintha a semmi másról nem lenne szó, csak mondjuk erőszakos területfoglaló zsidók és honvédő dzsihádot folytató palesztinok harcáról, vagy hazát kereső zsidók, és terrorista arabok konfliktusáról. Mint az lenni szokott, a dolog nem ennyire egyszerű. És lehet, hogy az egyértelműen bizonyossággal állítható dolgok sora ezzel véget is ért.
Ennél a problémánál sokkal üdébb látvány volt a piknikező palesztinok hada a körülöttük vidáman futkározó gyerekekkel. Míg elértünk Jaffába, jóformán az arab beszéd dominált a járókelők között, ott viszont teljes kavalkád alakult ki. A palesztinok általában beszélnek, vagy legalább értenek héberül. A zsidók arabtudásáról nem tudok sokat elmondani, de az biztos, hogy sok szót átvettek a modern arabból (is). Akad köztük olyan is, ami nem csak arab, hanem egyenesen muszlim, mint az Insallah (إن شاء الله, אינשאללה), ami mai szóhasználatban kb. annyit tesz, hogy “remélem”, de eredetileg szó szerint azt jelenti: “ha Allah akarja”.
Hangulatos óvárosnak álcázott hangulatos óváros várja a gyanútlan turistákat.
Jaffa óvárosa egy kisebb magaslaton található, tetejében mecset, zsinagóga és templom is van. Egyik sem ma épült. Az egyik épp nem működő szökőkútban spontán táncversenyt tartottak. Ilyet is csak mediterrán vidékeken lehet látni. Az egész szép, igényes, színes, és tiszta. Ide lehet jönni bámészkodni, fotózkodni. Ez egyúttal a természetes határ az új és modern inkább zsidó Tel-Aviv és a régi és tradicionális, muszlim és keresztény palesztin Jaffa város között. Itt található a kiváló, díjnyertes filmben megjelenített Ajami (~adzsemí) negyed is, amit - hozzáteszem - jó, hogy nem utazásunk előtt láttunk, így a naív tudatlanság legnagyobb nyugalmával tudtuk bejárni azt is. És milyen kár lett volna kihagyni!
A filmben igaz hullottak az emberek, mint a legyek, de mi ilyennel nem találkoztunk, így zavartalanul élvezhettük annak - jó értelemben vett - közelkeleti hangulatát.
Egyébként Tel-Avivban a plázák és a nagyobb központok bejáratánál inkább lusta mint szigorú biztonsági ellenőrzés van, ami során biztonsági kapun kell átmenni, vagy csak egyszerűen megkérhetik az embert, hogy nyissa ki a táskáját. A pláza, amiben voltunk, Tel-Aviv egyik felhőkarcoló komplexumában volt, és felvonultatott mindent, amit egy plázának fel kell vonultatnia, de leginkább a marokkói zsidók által alapított marokkói (zsidó) éttermet díjaztuk, ami leírhatatlan ízorgiával ajándékozott meg bennünket.
Tel-Avivban az élet éjszaka sem áll meg, úgy tűnt, még annyira se, mint szombat nap közben, így a látogatása éjjel is többnyire szép, érdekes, és biztonságos.
Ami a biztonságot illeti, a taxisofőrünk szerint az egész város általában biztonságos, csak a buszvégállomás környékén kell vigyázni, azt érdemes napnyugta után kerülni, mert ott él a sok csóró bevándorló (?) afrikai, és ott szoktak lenni balhék. Külön jó, hogy felhívta rá a figyelmünket, mert úgy is belefutottunk, és átgyalogoltunk rajta, mikor Jeruzsálembe utaztunk.
Tel-Aviv éjszaka is fényes oldala
A következő részben átgyaloglunk Tel-Aviv legkevésbé biztonságosnak tartott részén, és megjárjuk a katonáktól hemzsegő Jeruzsálemet is. Tartsatok velem!
