Ki a franc ír naplót? Mármint ki nem, de minek? Miért érdekelne bárkit is? Merjük-e azt feltételezni, hogy értelmes eszmecsere alapja lehet gondolataink megosztása? A legtöbbször ha ránézek egy egyébként természetes módon enyhén önmarcangoló blogra inkább szánalom tölt el, mint elismerés. Ennek a szerencsétlennek kételyei vannak, ez bizonytalan, ő igyekszik, próbál véleményt formálni, tájékozódni. Emez kritikus. Honnan van hozzá önbizalma? Miért nem csak egyszerűen élünk “normálisan”, és nem csesztetünk másokat, se magunkat? Minek pörögni hülyeségeken?

Félünk.

Zombi apokalipszisben élünk. Nem harapással terjed, az emberek önként vetik alá magukat. Agyatlan zombik leszünk, hogy ne bántsanak. Aki még nem zombi, annak megesszük az agyát.

Két nem-zombi találkozik. Olyan mindkettő, mint a fény az éjszakában. Mint mikor ott állsz az erdő szélén éjszaka, és a következő domb mögött már látod a derengést. A közeli város az. A közeli értelem dereng. Életre bukkantál a Marson! A hátralévő utat futva teszed meg. De nem! Nehogy elriaszd! Bölcsnek kell lenni, visszafogottnak, mintha nem úgy vágynál erre, mint egy falat kenyérre. De nem teheted ki magad annak a veszélynek, hogy összetévesszen egy zombival.

Hiú ábránd az egész! Már mind fertőzöttek vagyunk. Ki így, ki úgy. Ha csak ennyi lenne, megtanulhatnánk együtt élni vele, és elfogadni a másikat is ilyennek. De a zombi lét lényege pont az, hogy az értelem, önreflexió, öntudat, önkritika elvész. A zombi nem veszi észre, hogy ő már zombi. Nincs tudatában annak. A maradék agykapacitása arra megy el, hogy normálisnak képzelje magát. Olyannak, aki nemhogy nem zombi, de még a nem-zombik közül is kiemelkedő. Egyetlen funkció marad meg, az önigazolás funkciója. Ez válik létfontosságúvá. Ha ez sérül, vagy tönkremegy, a zombi összeomlik.

Még a zombik is szeretik a zombis filmeket, mert azonosulni tudnak a főhőssel. Zombi szemszögből a főhős tör az életükre, és nincs más választásuk, mint megenni az agyát. Ők a főhősöket látják invazívnak, fenyegető hordának, túl soknak. Elviselhetetlenül soknak. Nem igaz, hogy mást se lehet csinálni, csak agyat enni, mert mindig jön valami önjelölt főhős, aki nem hajlandó úgy viselkedni, ahogy mindenki más. Ahogy jó zombihoz illik.

A nem-zombi persze próbálja megérteni, kiismerni a zombikat, mert tudja, hogy ezt a tudást a maga javára fordíthatja. Csakhogy a zombi gondolkodás maga fertőző. Nem lehet korlátlanul alámerülni benne, különben az ember odaveszik. Sok nem-zombinak okozta már ez a vesztét. A zombi ezzel szemben sosem próbálja megérteni a nem-zombit. Ezzel immunissá válik a gyógyulásra. Ha ez egy egyenlet lenne, kódolva lenne benne, hogy egyre több lesz a zombi, és egyre kevesebb a nem-zombi, és csak Zénón paradoxonja menthet meg. A hit, hogy Achilles sosem éri utol a teknőst.