"mondtam magamnak: fuck this shit, ha arra várok, hogy ezek kibékülnek, akkor sose jutok el arra a földre, ahova pedig szeretnék eljutni"
Mindig is szerettem volna eljutni Izraelbe. Még mikor csak annyit tudtam róla, hogy valami gyanús mediterrán ország, akkor is. Aztán, ahogy egyre többet tudtam meg róla, úgy akartam egyre inkább eljutni oda, és úgy vált egyre inkább nyilvánvalóvá előttem, hogy nem lesz egyszerű. Mert ha csak a híreket nézzük, mit láthat Izraelből egy magyar ember? Zsidók meg pelesztinok ölik egymást. Vagy palesztinok ölnek zsidókat. Esetleg zsidók palesztinokat. De kb. ekörül forog a téma. Nyilván annak nincs hírértéke, hogy palesztinok sétálnak Tel Avivban az utcán, és nem történik semmi. Valamilyen oknál fogva, ha nincs vérontás az esemény alkalmával, a világ kevésbé érdekelt benne.
Ennek megfelelően engem is igyekezett mindenki arra felkészíteni, hogy ki fogják ontani a belem, szétloccsantják az agyam, felrobbantanak a piacon, és ehhez hasonlók. Meghallgathattam párszor, hogy hülye vagyok, minek megyek oda, amúgyis felelőtlenség, meg ilyenek. Nagyon mélyen elgondolkoztam ezeken. Valahol nagyon mélyen. Aztán azt mondtam magamnak: fuck this shit (gyakran beszélek magammal angolul, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni a gondolataimat), ha arra várok, hogy ezek kibékülnek és puszipajtások lesznek, akkor sose jutok el arra a földre, ahova pedig szeretnék eljutni.
A történet szempontjából nem mellékes, hogy muszlim vagyok. Szintén nem mellékes, hogy a feleségem viszont keresztény. Mindketten magyarok vagyunk, ő román állampolgár, én magyar. Hogy mi ez a hülyeség, hogy valaki magyar is, meg muszlim is (vagy mi az a hülyeség, hogy valaki magyar, de román állampolgár), az a történet szempontjából mellékes, így fogadjuk el azt, hogy ez így van.
Ezzel a fejjel bejutni még csak-csak, de ki?!
Szóval hirtelen felindulásból lefoglaltunk egy last-minute utat Tel-Avivba. 2015. január. Jónak tűnik. Remélhetőleg nem lesz nagy hőség (vagy mondjam inkább nagy hó?).
Akkor tünés!
A gyerekeket lepasszoltuk anyunak, és már repültünk is ezerrel Izraelbe. Azt azért sejtettük, hogy a reptéren be akarnak majd nézni a valagamba szakállamba is. Efelől a külügyminisztérium tanácsai sem hagytak kételyt, mondván, hogy az izraeliek majd kihallgathatnak, és ha nem tetszik nekik, amit hallanak, akár vissza is fordíthatnak a reptéren. Bíztam benne, hogy azért nem tekintenek ekkora fenyegetésnek becses államukra nézve.
A Ferihegyen nem is érdekelt senkit különösebben, hogy én ki vagyok, és mit akarok Izraelben. Izraelben már annál inkább. Mikor leszáltunk a gépről, és elindultunk a Ben Gurion reptér útvesztőjében, hamar kiszedtek a sorból a biztonsági szolgálat emberei. Udvariasan köszöntek, megkérdezték mi célból látogatok Izraelbe, elkérték az útlevelem, ha már náluk volt meg kérdezték, hogy mit kerestem Szaúd-Arábiában, majd megköszönték válaszaimat, és tovább engedtek. A szaúdi határőrök művét nehéz lett volna eltéveszteni az útlevelemen. Ha a több oldalnyi vízum és pecséthegyek valami miatt el is kerülték volna a felületes szemlélő figyelmét, a szaudiak teljes oldalt betöltő zöld vinyettát ragasztottak az útlevél hátuljára kívülről, amire a nevem és az útlevél számom volt feltüntetve. Mielőtt kétsége támadna az olvasónak a szaúdiak épelméjűségét illetően, hogy miért is írnak nyilvánvalóan az útlevélben is szereplő adatokat az útlevélre, elárulom, hogy azért, mert a zarándoklaton (haddzs) ebből még kétmillió van, és ha nem kell mindet nyitogatni, már azzal is jelentős időt spórolhatnak meg. Gondolom.
Visszatérve Izraelbe, már örültem is, hogy ilyen könnyen megúsztam a dolgot. Ez azért még Egyiptomban sem ment ennyire simán. De hátra volt még a határőrök útlevél ellenőrzése.
Kisebb vándorlás után megérkeztünk a kapukhoz, nem volt nagy forgalom, nem voltak kígyózó sorok, mindegyik nyitva lévő ellenőrzőpontnál csak 1-2 ember várakozott, és azok is haladtak szépen. Mi is kinéztünk egy sort, a feleségem került sorra először. Megnézték az útlevelét, megkérdezték mi a látogatásának célja, hol fog lakni, aztán viszontlátásra. Én jöttem. Elsőnek tanácstalanul, majd gondterhelten kezdte forgatni az útlevelem a határőr. Mint mondtam, nehéz lett volna letagadnom, hogy Szaúdban jártam. Nem is próbáltam. Ő nem kérdezte (nem is lett volna értelme). Ehelyett megkérdezte, hogy hívják az apai nagyapámat. Ezzel beletrafált. Nem tudom mi lett volna, ha tudom a választ, de akármi volt is a célja a kérdésnek, akárminek is állított csapdát, én úgy tűnt beleestem. A nő megkért, hogy kövessem, és elkezdődött egy eljárás, amit az izraeliek biztonsági ellenőrzésnek tekintenek.
Magamban mosolyogtam, mint Bástya elvtárs, ha mégis meg akarnák ölni. Az ellenőrző pontoktól pár lépésnyire voltak irodák, és egy gipszkarton fallal leválasztott nyitott kis váróterem, amiben már volt pár ember, végtelenül unott arccal. Később megtudtam miért. Oda vezettek, és megkértek, hogy várjak, majd kis idő után szólított valaki más, és elkezdték felvenni az adataimat, vagyis amit ők az útlevelemben szereplő adatokon kívül még fontosnak tartottak, pl. hogy mi a látogatásom célja, miért voltam Szaúd-Arábiában, mikor és miért lettem muszlim, ismerek-e valakit Izraelben, stb. Így mégiscsak fontosnak érezhettem magam egy kicsit. Aztán megköszönték, és megkértek, hogy várakozzak tovább. Közben kiderült számukra, hogy nem magányos hős vagyok, hanem a feleségemmel jöttem, ezért visszahívták őt is. Immár ketten várakoztunk a nem túl tiszta, de amúgy elég civilizált kis váróteremben a többi kifogott hallal együtt.
Welcome to Israel, de várj csak..
Az látszott, hogy azért itt van nyoma a civilizációnak. Két italautomata is volt a helyiségben, és egy tévé, beltéri egységgel, amit nyomkodva lehetett váltogatni a csatornákat. Ugyanerre a célra Egyiptomban egy sötét, szűk folyosó, takarítószerraktárra emlékeztető kihallgatószoba és ezeréves fa székek szolgáltak volna. Tapasztalat. Úgyhogy egy gyakran a muszlimok ellenségének tekintett országtól igazán kellemes meglepetés volt ez a kultúráltság.
A módszer az volt, hogy faggattak egy kicsit, aztán várattak egy kicsit (gondolom ellenőrizték, amiket mondok), majd ismét faggattak, és így tovább. Egy idő után felváltva a feleségemmel, de sosem egyszerre. Majd mikor már azt hittük, hogy mindent elmondtunk, akkor vártunk, mint egyszeri szcientológus, hogy megtapasztalja a széket. Végül kiderült, hogy mire. Arra, hogy a nemzetbiztonsági kihallgatótisztnek legyen ideje ránk. Akik eddig interjúvoltak, csak a reptéri biztonsági emberek voltak, de ők csak előkészítették a terepet a tényleges kihallgatáshoz.
A teremben rajtunk kívül még volt egy perzsa (iráni) manusz, egy marokkói zsidó lány, valami szovjet utódállamból odatévedt emberek, és egy new-yorki palesztin. Az iráni rezignáltan terült el székében. A marokkói zsidó lány durcásan ült, és nem mulasztotta el közölni, hogy minden alkalommal eljátsszák ezt vele. A palesztin se volt kevésbé ideges, főleg mivel jó ideje nem evett már. Az iráni elmondta, hogy ő már nem először esik túl ezen, és hogy 4-5 óráig is eltarthat, ezért harapnivalót is hozott magával. Később csatlakozott hozzánk egy dán srác is, akinek az volt a “bűne”, hogy egyszer járt Iránban. Őket mind lassan elengedték, végül már csak mi és a palesztin srác ültünk egyre nyugtalanabbul. Én akkor kezdtem elbizonytalanodni, amikor a negyedik óra is elröpült, elcsoszogott felettünk. Ennyire népszerű azért nem kívántam lenni. A feleségem inkább megviselte a dolog, ő felpaprikázottan tudatkolta minden egyes alkalommal, hogy mi van már. Én Egyiptomban ennél értelmetlenebb kihallgatásokat is átéltem, ezért csak annyi félelmem volt, hogy nehogy kitalálják, hogy mégsem léphetek az országba, mert akkor igazán luxuskiruccanás lett volna. Legalábbis ár-érték arányban. Annyit tudtak csak a megnyugtatásunkra közölni, hogy ha eltelik az 5 óra, kapunk ennivalót. Yeah!
Újabb megnyilvánulása a civilizált magatartásnak! Elismerően kellett bólintanom, mikor kihozták a jókora bagettszendvicset és ásványvizet az ötödik órában. De elengedni még mindig nem akartak. Kérdés volt még, hogy milyen muszlimokat ismerek, azok milyen országokból vannak. Voltak gyanúgy és érdektelen muszlim országok. Ez egy hosszú bevezetés, mert sokáig tartott, de becsületükre legyen mondva, hogy végül kiengedtek/beengedtek [az országba].
Ez péntek délután volt, és vészesen közeledett a sabbath (szombat), ami ugye péntek este kezdődik náluk. Ez nem is lenne baj, de tekintve, hogy ilyenkor már egy cigit se lehet meggyújtani, a közlekedés is teljesen leáll Izraelben. A vonatok és reptéri charterek már nem közlekedtek. A taxisok pedig igyekeztek minél hamarabb utassal elhagyni a helyszínt.
Mi, mint aki nem tud mit kezdeni frissen szerzett szabadságával, még kétszer teljesen megkerültük a repteret, keresve a beígért ingyenes járatot, ami bevitt volna minket a belvárosba. Majd mikor felvilágosítottak, hogy az már ilyenkor nem jár, fogtunk egy taxit, és nagy kényelemben bekocsikáztattuk magunkat a hotelbe.
Aki csak azért szenvedte el magát eddig az írásban, hogy valami égbekiáltó konfliktusról olvasson a fanatikus megtért muszlim és a gonosz zsidók, vagy a fanatikus megtért muszlim és a szegény zsidók között, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Ilyen a beszámoló hátralévő részében sem lesz.
A hotel remek helyen volt, a tengerparttól sem messze. Az apartman kissé dohos volt, de ajándék mini pezsgővel kedveskedtek, talán, hogy feledtessék ezt az apró kellemetlenséget. Persze nálam nem játszott, de azért konstatáltam.
Tel-Aviv olyan közelkeleti élményt nyújt, mint mondjuk Kairó, de mégis kicsit más. Ez lehet, hogy azért van, mert nem merészen kígyózó írás feszül a boltok kirakatán, hanem valamivel szögletesebb de az európai szem számára hasonlóan érthetetlen betűk. Annyira szeretem ezt az igénytelenséggel kacérkodó lazaságot. Ha belépünk valakinek a nappalijába, ahol minden szinte sterilen tiszta, és az ágytakarón sehol egy ránc, a polcon a tárgyak pedig mértani pontossággal vannak elrendezve, hogy ordít róluk, azokhoz nem nyúl senki, akkor mi is feszélyezve érezzük magunkat, és csak félve ülünk le, nehogy botor módra megtörjük a zen harmóniát. Ha viszont egy olyan nappaliba lépünk be, ahol látszik a használat nyoma, a párna ferdén van ledobva, a szőnyeg kicsit elcsúszva, netán egy-két könyv van a földön, vagy zsúfolt a polc a könyvek tetejére beszúrt alkalmi “vendégektől”, akkor mi is lazábban viselkedünk, mert tudjuk, hogy ebben nem lehet nagy kárt tenni azzal, ha kényelmesen elhelyezkedünk. Tel-Aviv ilyen, a haverod nappalija, ahol otthon érezheted magad. Nem a tiéd, az egyértelmű, de látod, hogy emberek laknak benne, akik talán néha lusták, talán néha hibáznak, talán nem a legtisztábbak, de lazák, kényelmesek, egyszóval élnek. Hozzá kell tennem, hogy hasonló fokú hanyag kényelmességért nem kell Izraelig utazni. Mindent összevetve laza, otthonos, barátságos hely benyomását keltette az utca Tel-Avivban.
Napfény, pálmafák, kis szemét - csak az otthonosság kedvéért!
