Egy magyar muszlim Jeruzsálemben

2015. április 14. - auxiliaire

Egy magyar muszlim Izraelben 3.

(A beszámoló első része itt található.)

"Megnézed a kopott köveket, a ritkás bokrokat, terebélyes fákat, a gyér füvet - mind a tiéd. Mi kell még?"

Itt még visszafordulhattunk volna…

Bár tudtuk, hogy a buszvégállomás környéke veszélyes lehet, de azt is tudtuk, hogy a buszvégállomásról indul busz Jeruzsálembe. Lustálkodó délig alváshoz képest hajnalban (9 körül) keltünk át a főként afrikai bevándorlók által lakott kerületen. Viszonylag kihalt volt az utca, majd ahogy közeledtünk a központi buszállomás felé, úgy lett egyre több ember. A buszállomás előtt nyomasztó beton felüljáró vetett baljós árnyat, az amúgy sem túl vidám bejáratra, melynél kordonokkal terelték az álmos embereket a biztonsági ellenőrzőkapuk felé. Az épület belülről sem volt szívderítőbb látvány. Otromba mozgólépcsők szelték keresztül-kasul a légteret. Sötét volt és barátságtalan, amit csak fokozott, hogy egyre több átutazó katona kószált a folyosókon fegyverrel és/vagy málhazsákkal a hátán. A megfelelő kocsiállást még úgy sem volt egyszerű megtalálni, hogy megkérdeztük hol találjuk. Jegy helyett viszont egy feltölthető plasztik kártyát kaptunk, amit gondolom bérletként is lehetett volna használni, de nekem tökéletesen használható régi PlayStationök chipjein szétkenni a hővezető pasztát. Még indulás előtt vettünk némi finom izraeli péksüteményt, meg vizet. Valamilyen, csak az izraeliek által ismert oknál fogva ismét oroszul próbálkoztak, mikor elsőre nem értettem mennyit kellene fizetni. A buszra főleg haza vagy visszautazó katonák szálltak fel. Nem tudtam eldönteni milyen hatást váltana ki, ha arabul szólalnék meg, de még így is volt, hogy önkéntelenül elszóltam magam egyszerűen azért, mert automatikusan azon a nyelven jutott eszembe, amit mondani akartam. Az embereknek a szeme se rebbent. Hasonlóképpen nem tudtam eldönteni azt sem, hogy kitől vagy mitől is kellene inkább félnem, hiszen egy héttel indulásunk előtt késelt egy elkeseredett palesztin valamelyik buszjáraton. Tekintve, hogy Magyarországon is lépten-nyomon zsidónak néznek (ami amúgy azokra a magyarokra nézve szegénységi bizonyítvány), valahogy nem tudtam magam teljesen biztonságban érezni. Végül elindultunk, ami azt eredményezte, hogy a késő katonák fele lemaradt, hiába rohantak, a sofőr jobbnak látta nem megállni, ha már egy méterre eltávolodott a megállótól. Valahol azon a felüljárón evickéltünk ki az autópályára, ami az épületen kívül olyan sikeresen rontotta a kedélyünket. Felülről sokkal barátságosabb volt. És az izraeliek vezetési stílusa is nagyban emlékeztetett az egyiptomiakéra, ami bár ismerős érzéseket elevenített fell bennem, nem feltétlenül bók.

Inkább meglepő volt, hogy a várost rögtön zöldterület, tulajdonképpen ültetvények váltották fel, és az a zöld nem is ért véget sose, míg odaértünk Jeruzsálembe. Valószínűleg én vagyok bunkó, és a földrajzi tájékozottságom gatya, de bíztam benne, hogy az út során azért a feleségem is láthat némi sivatagot, mert még sosem volt ilyen látványban része. De nem. Egy apró sivatag se akart bekúszni a látómezőnkbe, ehelyett az ültetvényeket ciprusok, majd egész fenyvesek követték. Az utazás így sokkal inkább emlékezetetett egy kirándulásra a hegyekbe, mint bármiféle sivatagi vagy legalább félsivatagi szafarira. Nem véletlenül. Mivel ez egy kirándulás a Júdeai hegyek egyik fennsíkjára. Arról amúgy nem annyira egységes az álláspont, hogy maga a Jeruzsálem név mit is jelentett eredetileg, de egy közesmert (ám valószínűleg téves) vélekedés szerint “két domb” a jelentése. Ez inkább két hegy, amibe egy kicseszett erdőn át vezet az út, akkora völgyekkel, mint az egóm. Vagy nem sokkal kisebbekkel.

Ilyen kilátás a Mátrában még elmegy, de egy olyan helyen, ahol sivatagot feltételeztünk, kissé túlzás.

Arra gondoltam, hogy itt azért faszán lehetett harcolni a kellemes árnyékban, nem olyan szar, mint kint a tűző napon a sivatagban, amit a tévében mutatnak állandóan. Mindenesetre most békés, már-már idilli hangulat volt, és csak néha lehetett látni valami katonai szerelvényt. Izrael szerint amúgy Jeruzsálem a főváros, és ebben egyetértenek a palesztinokkal, a nézeteltérés csak abban van, hogy melyik országnak a fővárosa. Egyik álláspont sem örvend egyöntetű elismerésnek a nemzetközi színtéren.

És mivel erről sokat hallani, volt egy olyan ki nem mondott aggodalmunk, hogy a szent város helyén valami csatateret fogunk találni, ahol zsidó katonák lőnek palesztinokat, miközben ők robbantgatnak a piacon. Hála Istennek ez közel sem volt így.

Elsők között egy fantasztikus modern hidat láttunk meg, a Húrok hídját. Igazán impozáns volt. Bámulatos, ahogy szinte alakot vált pusztán azzal, hogy elhaladunk mellette, és más szögből szemléljük. Legfőképp pedig azért volt lenyűgöző, mert - tudjátok - elvileg egy csatatér közepét díszítette. Legalábbis azt hittük. Bevallom nem kedvenc időtöltésem “belezést” nézni, így nem is szívesen nézek tévén mondjuk hadi tudósítást sem, mást meg nem nagyon adnak a régióról, ezért lemaradtam arról, hogy 7 éve iderittyentettek egy sci-fi hidat. A következő meglepetés, hogy ezen villamos megy! Mi a retek?! Véletlenül Disneylandben kötöttünk ki? Mindig ez van ha kicsit nem figyelek. És nem akármilyen Bécsben leselejtezett csotrogány, mint amilyeneket megszokhattunk, mint “új” villamosok. Ezek modern, menő villamosok voltak.

Tudom, hogy mindenki inkább Sziklamecsetet és/vagy Siratófalat szeretne látni, de hé, ez egy hiper villamos, aminek a kijelzőjén épp arabul fut az állomás neve!

Valamiért úgy tűnik Izraelben buszállomásokat csak otromba vasbeton komplexumként tudnak elképzelni, és etekintetben a jeruzsálemi sem okozott csalódást. Ráadásul határvidék lévén, itt már az én ízlésemnek egy kicsit túl sok volt a fegyveres katona. De még ezt is képes volt feledtetni, hogy itt egy rohadt nagy, csilli-villi sétálóutcába lehetett bevillamosozni, ami tömve volt modern shopokkal, éttermekkel, kávézókkal a takaros, szép és tiszta épületek aljában. Akkor kérnék egy croissant és egy café au lait-t, vagy valami más flancos, francia lét. Most kiülhetsz ide egy napernyő alá, és még csak fel se akarnak robbantani jelenleg.

Hát ez szép. Egy modern, hagyományait ápoló város képe bontakozott ki előttünk. Amit nagyon őriznek fekete és zöld meg ilyen fegyveresek. De amúgy nem csesztettek, igaz nem is bratyiztunk velük.

Volt nálunk egy heveny térkép, amit valami turisztikai információs irodában markoltunk fel (mert ilyen is volt a sétálóutcán), és aminek a 90%-a azt reklámozta, hogy vegyünk gyémántot, amit most kihagytunk. Eszerint a térkép szerint az óváros, amit lassan elértünk, négy negyedből áll. Igen, ez ilyen tradicionális óváros, hogy négy negyedből áll. Nagy nehezen rájöttünk, hogy fejjel lefelé célszerű nézni, és úgy a hozzánk legközelebb eső kapu az “Új kapu”. Nyilván mert csak pár ezer éves. Ez a Keresztény-negyedbe vitt. A Keresztény-negyed nem rossz, de kissé kihalt volt. Vagy mert túl korán jöttünk, vagy mert épp mással voltak elfoglalva a keresztények. Egyébként az egész óváros olyan, mint amilyennek egy óvárosnak lennie kell. Keskeny utcácskák, minden terméskőből kirakva, az utak, a házak. Szűk sikátorok, boltívek, kacskaringós lépcsők, zegzugos épületek. Ha minden negyedet csak egy szóval jellemezhetnék, akkor így jellemezném: Keresztény negyed - múzeum, Örmény negyed - kihalt, Muszlim negyed - piac, Zsidó negyed - lakótelep.

A leghalványabb esélyünk sem volt arra, hogy itt tüzetesebben szétnézzünk. Egy nap egyszerűen kevés erre. Így meg se próbáltuk, inkább csak kb. spontán belevetettük magunkat, hogy impulzusszerűen ízelítést kaphassunk mindenből. Egy dolgot szerettem volna nagyon: az Al-Aksza-mecsetet meglátogatni. Ezt biztosan tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy az milyen messze van, közel vagy távol, és a gondosan fölénk hajoló épületek ebből nem is engedtek semmit meglátni. A déli imára viszont oda akartam érni, de úgy tűnt még van időnk rá.

Tanulj héberül! Vagy arabul. - hírdették a plakátok a keresztény negyedben.

Útbaesett, hát beugrottunk megnézni a Szent Sír-templomot. Ez egy nem túl nagy, de elég gyéren megvilágított templom, amiben szemmel láthatóan sokak szerint Jézus sírja volt. Az “előszobában” pedig egy kőtábla, amire állítólag Jézus testét fektették a temetése előtt. Ezt már lehetett csókolgatni - úgy láttam - már ha hajlamos az ember az ilyesmire. Mi inkább beljebb mentünk, hogy ne zavarjuk a híveket ebbéli elfoglaltságukban. Itt még volt egy épület az épületben, az ún. Aedicule, ami magát a sír bejáratát takarta.

Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne sértsek senkit, pedig nem célom, inkább egy gondolatot osztanék meg arról, hogy ez nyilvánvalóan egy szent hely. De mi teszi szentté? Az, hogy Jézus ott lett eltemetve? Aligha. Az emberiség jelentős hányada még csak el se hiszi. Egy másik jelentős hányada meg ha el is hiszi, teljesen közömbös a számára. De akik ott voltak (rajtam kívül), az ő közös hitük szentesítette meg. Hány ilyen szent hely van még, ami elpusztul csak azért, mert a hívek, akiknek a tudata szentesíti, kihalnak? A kövek talán megmaradnak. Nem is kell messzire menni még a kelták szent helyéig se. Itt Magyarországon is van olyan hegyi kápolna, amit nem csak, hogy (akár szó szerint is) leszarnak, hanem szemmel láthatólag semmibe nem veszik azt, hogy valaha szent helyként, vagy megszentelt helyként szolgált. A jelenleg itt élők jelentős részének már minden csak nem szent. A szent hely “lelke” a hívők hite. És ez, mint minden lélekkel rendelkező dolog, születik, és meghal, akárcsak a hívők maguk. Hívők nélkül minden szent hely csak önmaga porhüvelye. És ha már ennél a hasonlatnál tartunk, hogy egy elpusztult szent hely feltámadjon az ritka, mint a csoda, de a halálból visszatérő sohasem lesz az, aki a halál előtt volt.

Ez a fajta pusztulás és elértéktelenedés annyira a történelem velejárója, hogy egyáltalán nem is lenne szabad meglepődjünk rajta. A Baál-templom helyére izraelita templom kerül, annak romjaira mecset épül. A muszlimok számára a templom maximum egy letűnt kor emléke lehetne, a zsidók számára a mecset egy kontár, giccses betoldás lehet. Mindez a világ legtermészetesebb dolga, mert az emberek számára ugyanazok a kövek nem ugyanazt jelentik.

Sőt, valószínű, hogy ez még folytatódni fog, és eljön az idő, amikor a jelenlegi szent helyek sem fognak jelenteni már semmit. Egy iszlám prófécia szerint még a Kábát is le fogják rombolni. Azt a Kábát, amihez ma évente emberek milliói zarándokolnak el.

Nekem ennyit sikerült átéreznem abból, ami a Feltámadás templomban zajlott. Aztán robogtunk tovább. Egyenesen bele az első palesztin árusba. És bár tudtuk, hogy valamit szeretnénk venni, de azért jó lett volna előbb szétnézni. Esélyünk sem volt. A palesztin árusok se ma kezdték. Az egész utcán egyedül voltunk a feleségemmel, és a palesztin árus. Először biztosított róla, hogy nyitva van, bemehetünk. Udvariasan megköszöntük, és mondtuk, hogy talán később. Megkérdezte, hogy mit szeretnénk venni, majd közölte, hogy van. Mondtuk, hogy előbb szeretnénk szétnézni. Azt mondta, hogy mindenhol ugyanez van, de ő - mivel mi vagyunk az első vásárlói aznap - ad nekünk egy special discountot. Majd mikor látta, hogy mégis továbbmennénk, kétségbeesetten kérlelt, hogy just give me a chance! Úgy kérte, hogy a legkegyetlenebb embernek is megesett volna rajta a szíve. És mi megadtuk neki az esélyt. Sikerült is némi portékát ránk sóznia, de nem sejtette, hogy valamit ingyen is adott: leckét eladói hozzáállásból, és hárítási kiképzést.

Ezzel az útravalóval indultunk tovább, hogy meghódítsuk Jeruzsálem többi részét. Például a wc-t. Amiből a férfi és a női a világ két külön végén volt, ezért gyorstalpalót adott helyismeretből. Ez már mind a muszlim negyedben volt. Ekkor kezdett éledezni a város, ekkor nyitottak az üzletek. A muszlim negyedben ahol csak elmentünk, mindenki nagyon barátságos és kedves volt, és ahol megtudták, hogy muszlim vagyok, mindenhol megörültek nekem, sőt már-már elérzékenyültek, hogy ilyen távolról, mint a franc se tudja honnan, egy benszülött betér az Iszlámba, és eljön a szent városba. Egyébként Jeruzsálem neve arabul nemes egyszerűséggel csak ennyi: A Szent (Al-Qudsz). Nem kell ezt túltárgyalni.

A piac szűk, sötét utcákból állt, és az egyik ilyen utca egy ellenőrzőpontba torkollott. Itt kezdődött a zsidó negyed. Jól leellenőriztek, aztán bementünk. Nem sok minden változott. Hamar ki is értünk egy kisebb nyílt placcra. Itt volt a Siratófal, vagy inkább Nyugati-fal, a zsidó templom külső falának egy része. Ezt a teret nagyobbnak gondoltam, de sok látnivaló nem is nagyon volt rajta. Az imádkozókat kordon választotta el a bámészkodóktól. Nem volt képem nagyon odanyomulni és fényképezni, mert gondolom nem kirakatbabának mentek oda az imádkozók se. Sokkal jobban érdekelt, hogy hol lehet feljutni a templomhegyre a mecsetekhez. Ez ugyanis nem volt triviális, és a térkép se sokat segített. Úgyhogy sikerült egy másik biztonsági ellenőrzőponton kimenni, igaz kifelé nem ellenőriztek, ami érthető, mert kint nem is volt semmi, csak egy nagy gödör, ami le volt zárva. Itt fúrkálnak a zsidók - a konteós muszlimok szerint, - hogy aláássák a mecsetet, hátha egyszer összedől. Nyilvánvaló okokból ásatásnak álcázzák. Lőttem pár képet, aztán visszamentem az ellenőrzőponthoz, ahol befele már átvizsgáltak.

A Fal. Az egyik.

Egyre közeledett viszont a déli ima ideje, és még nem volt meg, hogyan jutunk el a mecsethez. Végül néhány kanyar után mégis megtaláltuk. Ott újabb ellenőrző pont volt. Katonák őrizték a mecsetet. Erre azért volt szükség, mert túl lelkes zsidók alkalmasint bementek provokálni a muszlimokat, zavarni az imát, vagy csak egyszerűen rongálni a mecsetet. A katonák tehát minket védtek itt. Nem is engedtek be túristákat ilyenkor, csak muszlimokat. Hogy ki muszlim, ki nem, azt úgy ellenőrizték, hogy el kellett mondani a Fátihát, a Korán első szúráját, amit a muszlim minden ima alkalmával elmond. Én valamiért nem tűntem elég muszlimnak a zsidó katonák szemében (mondtam már, hogy mindig zsidónak néznek?), ezért nem akartak beengedni míg el nem mondok egy másik, kevésbé ismert részt is, az Ájat-ul-kurszít, a Korán leghosszabb szúrájának a 255. sorát. Ez úgy tűnik a felkészült zsidókat hivatott kiszűrni, mert a muszlimok általában gond nélkül tudják idézni ezt is, mivel fohászként használják. Vagy csak biztosra akartak menni a katonák, mert semmi kedvük nem lett volna ezen a szép napos déli órában a hepajhoz és a tömegoszlatáshoz. Végül mondta, az egyik katona az idézet felénél, hogy “jól van, muszlim, engedd be”. Ekkor megkérdezték, hogy aki velem van (a feleségem), ő is muszlim-e. Mondtam, hogy nem. Akkor ő nem mehet be. - volt a válasz. Mondták, hogy ima után lesz csak nyitva a túristáknak. Nehogy a feleség az őt ért sérelmekért bosszút álljon míg én imádkozok, és megrongáljon valamit a műemlék épületek közül - gondolom. Úgyhogy megegyeztünk benne, hogy itt megvár, és ima után kijövök érte, és együtt bemegyünk.

Csakhogy ima után megszólított egy fiatal palesztin srác, és kicsit elbeszélgettünk. A szokásos dolgokon kívül elmondta, hogy nehéz itt a helyzet, mert zsidók sok gyereket szülnek, de nem csüggednek, a palesztinok még többet. Azt is elmondta, hogy a legfőbb álma, hogy eljusson egyszer Németországba, és ott legalább egyetlen embert az Iszlámba vezessen. Az Iszlám szerint, aki megment egy lelket, az olyan, mintha az egész emberiséget mentette volna meg (Korán 5:32), míg a zsidók szerint, aki egy lelket megment [Izrael fiai közül], az olyan, mintha az egész emberiséget mentette volna meg. Ja, hogy a Korán ezt idézi? Mindegy, mert úgyse érdekel senkit, ha lehet háborúzni is. Itt viszont most nem háborúztak, és ez már önmagában is tök jó volt. Amúgy meg értem én, hogy ha az embernek megölik a hozzátartozóit, nem annyira tud az élet napos oldalára fókuszálni. Érteni értem.

Ha az élet nem is drága, az idő biztos az. Ezért szerettem volna minél jobban kihasználni. Minél többet látni, tapasztalni. Megtudni hogyan élnek itt az emberek, mi foglalkoztatja őket, milyenek a hétköznapjaik. Ez részben sikerült is. A palesztin gyerekek például szívesen vállalkoznak önkéntes idegenvezetőnek némi baksisért, de nem köpnek le, ha nem adsz nekik. Tapasztalatból mondom, ugyanis nem volt egy grivnya se nálam, és bankautomatát találni az óvárosban nem volt elbagatellizálható feladat. Ami nagyon tetszett az Al-Aksza mecset és a Sziklamecset körül fekvő térben, hogy tele volt élettel. Nem olyan élettel, mint a piac, ahol a temérdek szuvenír között felmosóvödröt is lehetett venni, ha valakinek arra lett volna szüksége, hanem olyan élettel, hogy a gyerekek szaladgáltak, játszottak, de van olyan is, hogy fiatalok sportolnak, amikor pedig ott voltunk muszlim bakfislányok szelfiztek a mecsettel. Jó volt látni, hogy ennyire otthon érzik magukat, hogy egészen magukévá teszik a teret. Arra gondoltam, hogy azé a föld, aki rajta él. Ha szeretnéd, hogy valami a tiéd legyen, ott kell lenni. Tiéd lehet Párizs, Róma, Isztambul, csak el kell oda menni. Tiéd lehet bármi, amíg ott vagy. Leülsz, és végignézel az embereken. Megnézed a kopott köveket, a ritkás bokrokat, terebélyes fákat, a gyér füvet - mind a tiéd. Mi kell még? Írják a nevedre? Úgyse viszed magaddal a sírba, de téged is abba a földbe temetnek. Ez egy occupy mozgalom, de nem űz el senkit az otthonából. Az is eszembe jutott, hogy vannak magyarok, akik otthagyják Erdélyt, de az ingatlant nem hajlandóak eladni románnak csak magyarnak. Elképzeltem, ahogy aki megvette, gondol egyet és eladja egy másik magyarnak, majd felkerekedik az anyaországba. És aki megveszi, megvesz még többet másoktól is, majd eladja az egészet egy magyarnak, és elmegy. Az utolsó magyarnak Erdélyben nagyon sok földje lesz, és nagyon kevés földije. Kié lesz a föld? Majd aki benépesíti. És ebben igaza van a palesztin srácnak a mecsetből. Ez egy békés területfoglalás. Nem kell hozzá életet elvenni, elég életet adni.

Aztán érhetnek bennünket még meglepetések, mint mikor zsidó és palesztin házasodik. Ultimate megoldás. Nem is nyelik le könnyen.

Ez különben elég nagy tabu mindkét oldalon. Muszlim elvileg elvehet zsidó vagy keresztény nőt is, de mi a jó édes anyjáért tenne ilyet, - kérdezik megrökönyödve - mikor van itt elég muszlim. A feleségem nem muszlim, igaz nem is zsidó, mégis hallottam már nem egyszer, hogy nem kellett volna elvennem. A Prófétának is volt keresztény felesége. Igen, de nem. Nem úgy van az! Elvehetsz keresztényt, ha muszlim lesz - mondta egy muszlim, aki jó ötletnek tartotta, hogy méltassa a házasságomat. Csakhogy ez nekem annyit tesz, hogy nem vehetsz el. Meg református is házasodhat katolikussal, ha kikeresztelkedik. Ez az, amikor úgy akarunk valamit megtiltani, hogy engedélynek tűnjön.

A zsidó katonák is annyira csodálkoztak, hogy meg is kérdezték: - Hogyhogy a feleséged nem muszlim? Majd mikor elmondtam, hogy így, akkor épelméjűségemet megkérdőjelező kifejezéssel az arcukon közölték, hogy a muszlimok nem szokták ezt helyeselni. Hogy úgy mondjam nem ért meglepetésként, amit mondtak. Mondjuk nem tőlük kellett megtudnom, hogy a muszlimok nem szokták a vegyesházasságokat helyeselni. A nő legalább “tegyen úgy”, mintha muszlim lenne. Mennyivel jobb!

Én annyit mondtam nekik, hogy legyen ez a muszlimok gondja, mert amennyire én tudom, ez egy vallásilag legitim lehetőség, és én éltem ezzel a lehetőséggel.

Ennek folytán elképzelem, hogy úgy tekinthettek rám, mint valami ártalmatlan bolondra, mindenesetre nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, mikor elvesztettük egymást a feleségemmel. Látszott rajtuk, hogy nagyon igyekeznének segíteni, mi viszont felváltva kérdeztük őket a másik hollétéről, de sosem egy időben. Mondták is a végén, hogy ne menjek sehova, úgyis vissza fog jönni. Végül a telekommunikáció mentette meg a börleszki szituációt, és így együtt is megnézhettük a muszlim-negyed ékszeresszelencéjét, a Sziklamecsetet.