Hatalmas bölcsességemnél fogva mindig szerettem a megvilágosodásnak ezt a fokát még el nem ért embertársaimat okítani. Ez is az erényeim egyike, hogy nem tartom meg magamnak a tudást, nem titkolom, hanem készséggel megosztom a rászorulókkal. Akik főleg hatéves gyerekekből állnak össze, legalábbis ők még nem szégyellik beismerni, ha valamit nem tudnak, és nem félnek kérdezni ennek feloldása érdekében. Később ez aztán elmúlik. A felnőttek azt hiszik mindent tudnak, de mivel ez nyilvánvalóan nem így van, ezért úgy tesznek, mintha már nem lenne szükségük rá, hogy kérdéseket tegyenek fel az élet nagy dolgaival kapcsolatban. Így hát ostobák is maradnak halálukig.

Én csak abban reménykedtem, hogy az a maroknyi hatéves, akinek volt szerencséje találkozni velem, és kérdéseket feltenni, nem felejti el felnőtt korában sem a tudást, amit gyerekkorában kapott tőlem. Talán egyszer az engem ismerő emberek összefognak, és jobb hellyé teszik ezt a koszfészket, amit világunkként ismerünk. Addig is rendületlenül folytatom megvilágosító munkámat a nyitott szívű halandók között.

Így történt, hogy egy napon a lányom megkérdezte tőlem:

- Apa, te miért ehetsz több csokit, míg mi csak egyet?

Az élet azon pillanatának kétségtelenül égető kérdése lehetett, amely nagy társadalmi egyenlőtlenségekre hívhatná fel a figyelmet. Még szerencse, hogy nem egy önző véglény talált meg ezzel a fontos kérdéssel, aki nem lett volna képes rá válaszolni érdemben, hiszen csak a saját kapzsiságát igyekezett volna palástolni, amit ily módon tetten ért egy kisgyerek.

- Ez azért van, mert én hosszú évek során, kemény munkával rettentő nagy önuralomra tettem szert, amivel megálljt tudok parancsolni magamnak, és nem falom fel az összes csokit, amíg van. - válaszoltam bölcsen, és ettem még egy csokit. - Majd ha te is végigjárod az élet iskoláját, sokat tanulsz, akkor felnőttként te is azt csinálhatsz, amit akarsz, mert te is felelős önuralommal fogsz rendelkezni. Ha viszont nem tanulsz eleget, akkor felnőttként is szenvedned kell majd, ahogy gyerekként, és tűrni, hogy mások osszák be a csokit. - folytattam.

- De apa! Azt mondtad, hogy azt csinálunk, amit akarunk? - vetette fel a másik tanításból fakadó látszólagos ellentmondást.

- Igen, azt csináltok, amit akartok, de csak a lehetőségeiteken belül. És most nincs lehetőségetek több csokit enni, mert én vagyok kénytelen beosztani helyettetek. - oldottam fel a konfliktust, majd bekaptam még egy csokit.

Többet nem volt kérdés és hivatkozási alap az “azt csinálok, amit akarok” elv, mert onnantól kezdve a kisebb négyéves lányom is könnyedén le tudta szerelni a nagyot mondván, hogy “csak a lehetőségeken belül csinálsz azt, amit akarsz!”. Büszke voltam rá, hogy ilyen tökéletesen sikerült elsajátítani az élet eme fontos alapelvét, ezt a felszabadító filozófiát.

Néhány nap múlva bementem a spájzba. Mogyorókrémet szerettem volna enni. Szemem végigpásztázott a polcon, amin azért volt véletlenszerű sorrendben elhelyezve minden, hogy nekem nehezebb legyen megtalálnom, amit keresek. Amikor másodszori nekifutásra sikerült megtalálnom az öblös üveget, ami a mogyorókrémet hivatott tárolni, meglepetten konstatáltam, hogy az üveg szokatlanul üres. Nem emlékeztem rá, hogy mikor vezettük be az üres, mosatlan befőttes üvegek polcon tárolásának gyakorlatát, de gyanúm támadt, hogy ilyen esemény nem is történt. Szigorú analista képességeimet latba vetve, hamar rájöttem, hogy a mogyorókrémet valaki megdézsmálta. A nyomokból kiolvasva arra kellett következtessek, hogy az illető nem szerette volna, hogy sötét tettére fény derüljön. A tetthely részletes átvizsgálása azt is felfedte, hogy az elkövető váratlanul szembesült azzal a ténnyel, hogy tevékenységének köszönhetően nincs több elfogyasztható mogyorókrém. Ekkor a tettes, vagy tettesek (amit a nyomozás ebbéli szakaszában nem lehetett kizárni) elbizonytalanodtak, és nem tudták, hogy mit kezdjenek az őket potenciálisan eláruló bizonyítékkal. Végül életkoruknak megfelelő logikával arra a következtetésre jutottak, hogy legjobb lesz, ha visszateszik az üveget a helyére úgy, ahogy volt, remélve, hogy nem, vagy csak megfelelő idő elteltével veszik észre, hogy bűneset történt. Az eset rekonstruálásának köszönhetően meg tudtam határozni, hogy az elkövető(k) életkora 4-6 év körül lehet. Tekintve családunk véges létszámát, a gyanúsítottak halmazát leszűkíthettük a két lányomra. A galádok felzabálták a mogyorókrémemet! Az önuralom vallott itt kudarcot! Test aratott diadalt az akarat fölött!

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megvilágosodás útja rögös, és buktatókkal teli. A lányoknak még hosszú utat kell megtenniük, hogy eljussanak az öntudatnak, önreflexiónak és önuralomnak arra a fokára, amivel az apjuk (én) rendelkezik. Fel vagyok készülve rá, hogy olykor-olykor visszalépésekkel szembesüljek. Ezeket hozzám illő nyugalommal és türelemmel kezelem:

- Hogy képzelitek, hogy suttyomban felzabáljátok a mogyorókrémet, ami nem is a tietek?! - förmedtem a lányokra ingerülten.

Tudom, hogy példamutatással lehet a legtöbbet elérni:

- Ezért egy hétig nem ehettek édességet! - róttam ki a büntetést. Szobafogság még nincs a számukra értelmezhető büntetésfajták között.

Rutinosan gyakorlom a megbocsátás erényét:

- Most pedig tünés a szemem elől! - zártam rövidre a szembesítést.

Igyekszem példabeszédekkel rávilágítani egy-egy kifogásolható cselekedetük kétes értékére:

- És gondolkozzatok el rajta, hogy mit csináltatok! - kiáltottam utánuk.

Még jó, hogy a genetikai hátterük megvan hozzá, hogy idővel és sok szenvedéssel, jobb esetben a mások, de valószínűleg inkább a saját kárukból tanulva elérhessék a bölcsesség, kiegyensúlyozottság, nyugalom és erényesség eme kimagasló fokát, amit van szerencséjük az apjukon az élet minden pillanatában megfigyelni.