Visszatekintve az életemre, mindig is sejtettem, hogy én vagyok a fény az éjszakában. Néha rosszallóan csóválták az emberek a fejüket, hogy ennek a gyereknek aztán van önbizalma. Én meg mondtam, hogy “Ugyan! Ez csak természetes.”. Körülöttem sötétség, muszáj helytállni. Ilyen helyzetben az ember nem gondolkozik, csak cselekszik, és géniusza beragyogja a világot. Ti mit csináltok itt amúgy? Hova siettek? Mint a lusta tücsök és a szorgos hangyák. Fuck the tél! Minden tiszteletem a kitartásotokért, csak nem látom mi értelme. - gondoltam akkor.

Most, hogy életem félegyenesét sikeresen megfeleztem (mert erre is képes vagyok), elgondolkoztam azon is, hogy a fénynek mi értelme az éjszakában.

Amikor még sötétben jártam haza az erdőn át a kocsmából, többnyire két eset hatálya és egyéb berendezési tárgyak alá estem. Az első, amikor volt nálam világító eszköz, a másik, amikor nem. Komoly kutatómunkával és empirikus módszerek alkalmazásával rájöttem, hogy bizonyos teljesítmény alatt az ember jobban jár, ha nincs nála lámpa, vagy nem használja. Miért? Mert ha a lámpa nem képes bevilágítani a környezetet, akkor csak arra elég, hogy a látás illúzióját nyújtsa használjójának. Ez az illúzió egy Fata morgana, megcsal, félrevezet, tévútra visz, és a vesztedet okozza. Néhány apró részlettel elhiteti veled, hogy látsz, vagy eleget látsz a környezetedből. Közben pedig csőlátást okoz, valójában éppen azzal takarja el előled azt, ami körülötted van. Egyszer csak észreveszi az ember, hogy nem is az utat követi, hanem a saját lámpájának fénycsóváját. De akkor már lehet, hogy késő. Végérvényesen elveszett, és megették a krokodilok, helyét felszántották, és behintették sóval. Igaz, ekkora dráma ritkán fordult elő a mi kis erdőnkben, de könnyű belátni, hogy bármikor bekövetkezhetett volna. Ha viszont egy akkora fényerejű lámpa birtoklásával áldott volna meg a sors, mint egy atmoszférában izzó meteorit, akkor jó eséllyel a kuvik seggébe is beláthattunk volna vele. Ennél valamivel kisebb teljesítményű reflektorral is a teljes képet együtt látjuk, és csak az árnyékok kígyózása marad az egyetlen zavaró tényező, amivel meg kell birkóznunk utunk során. Az árnyak, amik fenyegetőek és ijesztőek. Ha megmozdítjuk a lámpát, azonnal elbújnak egy fa mögé, de ha nem figyelünk a másik oldalon ugyanazon a lendülettel újra támadnak!

Ezzel szemben, ha nem élünk világító eszközzel, a fény és az árnyék viszonya stabil. Nem harcolnak, nem próbálkoznak, nem vonaglanak, vagy fenyegetőznek. Többynyire mozdulatlanok. Ilyenkor valóban a környezetet látjuk. Ha van hold, akkor az még rajzolhat elénk árnyékokkal nem létező utat, de ha őt magát követjük, biztos, hogy egyenesen megyünk. A legjobb ha felhős az ég. Az visszaveri a föld fényeit, és elég világosságot biztosít. Ha nincs nagy lombkorona, például télen, vagy tavasszal, akkor ezzel akár el is boldogulhatunk. De ha a felhők a földig érnek, akkor nem segít. Egyetlen remény a fölöttünk résnyire nyíló csapást figyelni a lombkoronában, és megpróbálni mindig alatta maradni. Akkor lehet sejteni, hogy nagyjából az ösvényen haladunk.

Amikor otthonról mentem a kocsmába sokkal könnyebb dolgom volt. A város fényei erősek, és nem mozognak. Rendületlenül állnak, és mutatják a célt.

A fény értelme, hogy világítson, és megrajzolja a világot körülöttünk. Vagy ha erre nem képes, akkor vezessen. Álljon stabilan, és mutassa az utat a vándornak, eltévedtnek, utazónak. A világítótornyot se véletlenül nem rakják hajóra, hogy fel-alá járőrözzön az öbölben. Ezért ismeri fel az eget kémlelő a csaló bolygókat, és tudja megkülönböztetni őket a fegyelmezetten együtt álló csillagképektől.

Sajnos ma már senkit nem érdekel egy géniusz, mint én. Egy kérdés van csak: mi a termék? Oké, géniusz vagy. Izgalmas… De be lehet csomagolni? Megér ez egy startupot? El tudod adni valakinek? Még jó, hogy az igazi géniuszokat (mint én), ezek a kérdések nem érdeklik.

A csillag, mint olyan, önzetlenül ragyog, és teljesen ignoráns arra nézve, hogy kik fogják fel a fényét, a galaxis mely távoli szegletében, kinek a pupillájában vész el, és hogy előtte részecske-e vagy hullám, nem érdekli.

De van-e olyan csillag, amit soha senki nem lát, és teljesen fölöslegesen emészti önmagát?

Majdnem olyan mély kérdések ezek, mint a kutunk, amit furattunk. De legalább akkora, amilyet nagyapám ásott a kocsibeállóra. A lelkemre kötötte, hogy gondosan álcázzuk, nehogy megtudják, hogy nekünk kutunk van, mert akkor adót kell fizetni miatta. Néhány az udvarra kiterített, rozsdás hordó köpenyt használt erre a célra. Nem tudom mi más célból tartana az ember rozsdás lemezeket szépen lefektetve a garázsbeállóján, de legalább kellő lármát csaptak valahányszor használni kényszerültünk a kutat, és eltávolítottuk őket.

Világ géniuszai konstelláljatok! Én maradok egyedülálló csillag, amilyen mindig is voltam.